Edgar Allan Poe

Amint az erős ember is szereti kifejteni képességeit, és élvezi a testmozgást, amint izmait gyakorolja, úgy lelkesíti az "elemző" lelket a megfejtés lelki feladata.

Azok a szellemi tulajdonságok, amelyeket elemzőnek szoktak nevezni, önmagukban véve nehezen elemezhetők. Igazában csak hatásukban tudjuk értékelni őket.

A sóhajország árnyán Laktam egyedül, árván, Lelkem mocsár volt, mély magány.

Bús álom az én életem: eltűnt reményem csillaga, mindegy, nappal vagy éjszaka, való volt-e, vagy látomány, ma már mi sem maradt nyomán.

Zokog - s szép szárán könny csorog, Mint halhatatlan gyöngysorok.

S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége?

Annácska szemét lesem én; s így az éj idején veled éldelek én, jegyesem, szívem élete, szép kicsikém, melletted a sír fenekén, tengerpart bús mezején.

Nagyon hiszek a bolondokban; ezt hívják a barátaim önbizalomnak.

A költészet a gondolat és a zene kombinációja.

Szerelmem! Földi utamat Bánatok tolongják körül (...) De lelkem mégis földerül, Mert rólad látok álmokat.

Szeretnek majd! Csak járt utad Járatlanért ne hagyd el! Őrizd örökké önmagad, Ami nem vagy, máris add fel.

A hajdani fiút idézd, Kit sorsa messzi útra vitt: Oltárodra tette szivét, Istenítette bájaid - Szerelmi áldozat...! Kinek? Ó, bűvös, megvető szemek.