Edgar Allan Poe

A lóvátevés összetett tudomány, amelynek alkotóelemei a kicsinyesség, az érdektelenség, az állhatatosság, a leleményesség, az elszántság, a közöny, az eredetiség, az arcátlanság és a vigyorgás.

Az angyalok - úgy érzem - odafenn, Ha suttognak szerelmesen, puhán, A lángoló igék közt sohasem Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".

A lelki kötelékek közül azok bizonyulnak a legtisztábbnak és legtartósabbnak, amelyek egyetlen pillantás nyomán fogantak.

Akadnak (...) olyan titkok is, amelyek nem hagyják magukat elmondani.

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad.

A víziók zord éjén Láttam tűnt boldogságom; Szívem megtört, mert élet és fény Nem volt - csak éber álom.

Mit ér a napvilág, Ha szemünk a jelenbe néz, S ködön át csak a múltba lát?

Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hol végződik egyik, és hol kezdődik a másik?

S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, - soha már!

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám, Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" Szólt a Holló. "Soha már!"

A szenvedés száz arcú szörnyeteg. A földi boldogtalanságnak igen változatos formái vannak. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik - árnyalatai színpompásak, mint a szivárványé, s bár oly távoliak, mégis meghitten közeliek.

Aludj, szavam fel nem zavar, Hisz álmod oly tökéletes! Ébredj? Fény várjon, zivatar? Sírj és nevess? (...) Aludj! Még bűvkört jár vele Egy álom: Szellemed nyugodt; De szertefoszlik Édene Ébred s zokog.

A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a tulajdonképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, (...) hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus.

Az elemzőkészséget ne tévesszük össze a találékonysággal, mert míg az analitikus elme szükségképpen találékony, sok találékony ember gyakran képtelen az elemzésre.

A szerkesztő vagy kombináló készség - amelyben a találékonyság rendszerint megnyilatkozik, de amelynek a frenológusok szerint (...) az agyban, mint minden ősi képességnek, külön központja van - igen gyakran félkegyelműséggel határos embereken ütközik ki, amint ahogy ez lelki jelenségekkel foglalkozó íróknak már gyakran fel is tűnt.