Dimitri Verhulst
Mindannyian meghalunk. Ha nem az éhségtől, akkor egy sült csirkében lévő szalmonellavírustól.
Az utazás szélesíti a látókörünket.
Élsportolók könnyebben szerzik meg az állampolgárságot. A sportos menekültnek magasabb az árfolyama, mint a politikainak.
Semmilyen szerencse sem szabadít meg a szomorúságtól.
Akinek svédasztalos menüre fáj a foga, szülessen olyan országba, ahol tiszteletben tartják az emberi jogokat!
Az álmatlanok társalgását az alvók nem ismerik.
Remélem amúgy, hogy a halál halál, semmi más. Isten őrizz, hogy valami olyan túlvilágba csöppenjek, ahol előbb megint csak menedékjogot kell kérvényeznem. Jó nagy pofára esés lenne! Ha Isten ezt a bolygót saját túlvilági játszóteréről mintázta, akkor mérget vehetsz rá, hogy a bürokrácia odaát egy csapat svindlerből állt. Hány papírt kell majd kitöltenem, hány pecsétet beszereznem, és hány bizottságnak kell majd lekávéznia a dossziémat odaát, hogy végül kiutaljanak egy parányi szobát, amin aztán egy kizárólag oroszul hablatyoló angyallal osztozhatok.
A "gazdasági menekült" itt szitokszónak számít, mivel az, hogy az életminőségedet napi két csontszáraz szendviccsel javítsd, nem egyetemesen elismert emberi jog. A Genfi Konvenció erről a következőképp határozott: a szegénységbe bele szabad halni, a golyókba nem. Utóbbi ugyanis mégiscsak elég szégyenletes a demokráciára nézve.
A sanyarú életeket sem kíméli a változás szele.
Magam részéről sose láttam még olyan esküvői fényképet, amit a válás után is érdemes lett volna bekeretezni.
Ami folyamatosan változik, az csak az élet, sosem a nyomorúság.
Az álmok csekély nyersanyaggal is beérik.
A gyermekkor azért szép, mert már elmúlt.
Minden a legnagyobb rendben. Nem mondom, hogy nem lehetne még jobb, de ez, ugyebár, azoknak az embereknek a szava járása, akiknek rosszabbra már nem fordulhat a sora.