Carl Gustav Jung

A lelki élet ébredését problémák, szenvedések kísérik.

Mindig van hiba a kristályban. A tökéletességet soha nem érjük el.

Csak az egyes emberben töltheti be értelmét az élet.

Az elviselhetetlennek tűnő konfliktus azt bizonyítja, hogy Ön helyesen él. A belső ellentmondás nélküli élet ugyanis vagy csupán fél élet, vagy túlvilági élet, de az csak angyaloknak jár. Isten azonban jobban szereti az embereket, mint az angyalokat.

Az élet felszálló ágának célt és értelmet tulajdonítunk, de vajon a leszálló ágának miért nem? Az ember születése jelentőséggel terhes, de vajon a halála miért nem?

Az életnek egy-kettőre vége, és utána már semmit sem kapunk, akár vidámak voltunk, akár szomorúak.

Az életben egyáltalán nem az a fontos, hogy az embernek igaza legyen, hanem az, hogy a maga dolgát előbbre vigye.

Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.

Az orvosi tekintéllyel el lehet boldogulni a hiszékeny embereknél, de a kritikus tekintet számára mindig talminak látszik az ilyen siker. Ebből fakadt az is, hogy az orvos-pszichoterapeuták előfutárai, a papok tekintélye is igen megtépázódott - főként a műveltebb emberek körében. A nehezebb esetek nem mások, mint emberi megmérettetések, úgy a páciensnek, mint orvosának.

Különbözőek az embereket mozgató szükségletek és kényszerek. Ami egyiküknek megváltás, az másikuknak börtön.

Ma már nem lehet egy szállodában vagy egy étteremben értelmes beszélgetést folytatni ebéd közben vagy egy csésze tea mellett, mert szavainkat elnyeli a muzsika. Nemrégiben egy New York-i hotelben leültem beszélgetni egy amerikai professzorral. De sehogyan sem ment a dolog, végül föladtuk. Semmi kifogásom a zene ellen a maga helyén és idejében, manapság azonban szinte üldözi az embert. (...) Ámde még rosszabb, ha klasszikusokat játszanak háttérzene gyanánt, mondjuk Bachot. Bach Istennel társalkodik, s egészen magával ragad a muzsikája. De le tudnám ütni azt, aki Bachot szólaltat meg banális környezetben.

Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját.

Az emberek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és foglyai maradnak a fiatalosság illúziójának. Öregnek lenni rendkívül népszerűtlen dolog. Úgy tűnik, nem veszik figyelembe, hogy ha valaki nem tud megöregedni, az éppoly ostobaság, mintha nem tudná kinőni a gyerekcipőit. Egy harmincéves ember, aki még infantilis, természetesen sajnálatra méltó, de egy fiatalos hetvenévesre azt mondják, hát nem elbűvölő? Pedig mindkettő perverz, ízléstelen dolog, pszichológiai természetellenesség. Az a fiatal, aki nem küzd és nem győz, elmulasztja fiatalsága javát, az öreg pedig, aki nem tud figyelni a hegycsúcsokról a völgyekbe csordogáló patakok titkára, esztelen, valóságos szellemi múmia, nem egyéb, mint megdermedt múlt. Kívül marad a saját életén, géphez hasonlóan ismétli önmagát, amíg egészen elcsépeltté válik. Micsoda kultúra az, amely ilyen árnyalatokra tart igényt!

Az ember rabjává válhat egy elragadtatottságnak, ha nem érti meg idejében, miért vált elragadtatottá. Meg kellene egyszer kérdeznie magától: Miért ragadott úgy el ez a gondolat? Mit jelent ez rám nézve? Egy ilyen szerény kételkedés megóvhat bennünket attól, hogy saját eszméinknek maradéktalanul és örökre rabja legyünk.

Egy mitológia nélküli emberiség egyszerű statisztikai adat, átlag. Természettudományunk a nagy átlagokkal dolgozik, mindent átlagokra bont le, ám az igazság az, hogy az életet hús-vér emberi lények és nem számoszlopok viszik tovább. A statisztika minden egyedi jellegzetességet kiöl az életből, ami roppant lehangoló és egészségtelen. Megfosztja az embereket önbecsülésüktől, legfontosabb élettapasztalataiktól, melyek révén megtapasztalhatják önnön értékeiket és személyiségük teremtő erejét.