Carl Gustav Jung

A szenvedélyes vágynak két oldala van: ez az az erő, amely mindent megszépít, és amely bizonyos körülmények közt mindent le is rombol. (...) A szenvedély sorsokat teremt, s ezzel valami visszavonhatatlant idéz elő.

Ahol a szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, és ahol a hatalomé az elsőbbség, ott nyoma sincs a szeretetnek.

A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.

Személyiségfejlesztésre vállalkozni valójában népszerűtlen merészség, ellenszenves letérés a széles útról, különc remeteség - ahogy éppen azt a kívülállónak képzelni tetszik. Nem csoda hát, hogy kezdettől fogva csak kevesen csábultak erre a különös kalandra.

Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy hasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú javaslatok. Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is. (...) Így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.

Az ember olyan mértékben hibázza el élete értelmét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így nem válik személyiséggé. A jóságos és hosszan tűrő természet legtöbbünket szerencsére soha nem nógatott, hogy mondjuk meg: mi az értelme életünknek.

Abban, ami hasznos, hatalmas vívmányokat mutathat fel az ember, ám föltépte a világszakadékot is, és hol fog, hol tud még megállni?

A szenvedés, mint Eckhart mester mondja, a leggyorsabb paripa, amely a tökéletesség felé visz benneteket. A nagyobb tudatosság üdve elégtételt adó válasz a szenvedésre, amely különben értelmetlen s ezért elviselhetetlen lenne. A jó szándékú isteni akarat kinyilatkoztatása nem szüntetheti meg ugyan az emberben a tökéletlen teremtés miatti szenvedést, de csillapíthatja és értelemmel töltheti meg.

Valójában szomorú tény, hogy világunk és az élet kérlelhetetlen ellentétekből áll: nappal és éjszaka, boldogulás és szenvedés, születés és halál, jó és rossz. Még csak biztosak sem vagyunk, hogy az egyik felér a másikkal, a jó a rosszal vagy az öröm a fájdalommal. Élet és világ: csatatér, mindig is így volt, nem is lesz másképp, ha pedig volna, hamarosan vége lenne a létnek. Kiegyenlített állapot sehol sem létezik.

Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.

A lét legfőbb értelme számomra csakis az lehet, hogy van, nem pedig, hogy nincs, vagy többé már nincs.

A világ, amelybe beleszületünk, durva és borzalmas, de egyúttal istenien szép is. Vérmérséklet dolga, ki mit hisz túlsúlyban levőnek: az értelmetlenséget vagy az értelmet. Ha az értelmetlenség abszolút mértékben túlsúlyba kerülne, akkor magasabb fejlődési fokon egyre nagyobb mértékben szűnne meg az élet értelme. De nem így van - legalábbis szerintem. Mint minden metafizikus kérdésnél, itt is valószínűleg mindkettő igaz: az élet értelem és esztelenség, vagy tele van értelemmel és esztelenséggel. Én pedig aggódva remélem: az értelem kerül túlsúlyba és nyeri meg a csatát.

Csak a betegség után értettem meg, milyen fontos, hogy igent mondjunk a tulajdon sorsunkra. Mert ilyen módon jön létre egy olyan én, amely akkor sem vall kudarcot, hogyha fölfoghatatlan dolog történik vele. Olyan én, amelyik kitart, elviseli az igazságot és megbirkózik a világgal meg a sorssal. Akkor még a vereségből is győzelem kovácsolható. Semmi sem kuszálódik össze - sem kint, sem bent; a tulajdon folytonosságunk ugyanis helyt állt az élet és az idő áradatával szemben. De ez csakis akkor történik így, ha az ember nem avatkozik bele tolakodóan a sors terveibe.

Létezésem értelme az, hogy az élet kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva: én magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intéztek, és föl kell mutatnom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a személy fölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg.