Carl Gustav Jung

Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.

Minden káoszban van kozmosz (ékesség, rend, tisztesség) is, minden rendetlenségben rend is rejlik, s minden önkényben folyton ott a törvény, mert mindaz, ami hat, ellentéten alapszik. Ennek fölismeréséhez a megkülönböztető emberi értelemre van szükség.

Jó okom van feltételezni, hogy a dolgok nem érnek véget a halállal. Úgy tűnik, mintha az élet közjáték volna egy hosszú történetben.

A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, s ugyanúgy, mint a születés, integráns része az életnek.

Amikor az ember le tud mondani a rettentő élni akarásról, s úgy érzi, mintha feneketlen ködbe hullana, akkor kezdődik az igazi élete mindazzal, amire rendeltetett, és amit soha nem ért el. Ez valami kimondhatatlanul nagy dolog.

A kételkedés az élet koronája, mert benne együtt van az igazság és a tévedés. A kételkedés élet, a valóság olykor halál és stagnálás. Amikor kételkedünk, akkor legnagyobb az esélyünk arra, hogy az élet sötét és világos oldalait egyesítsük egymással.

Arra a megfigyelésre tettem szert, hogy egy célirányos élet általában jobb, gazdagabb, egészségesebb, mint egy céltalan, és jobb az idővel előre tartani, mint az idő ellen visszafelé lépkedni.

Egyéni életünk nem illúzió. Annak ugyanúgy van érvényessége.

Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad - efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.

Lenni annyi, mint tenni és teremteni.

Soha nem erőszakolom, ha valaki nem akarja a maga útját járni és magára is átvállalni a felelősséget. Nem vagyok hajlandó arra az olcsó feltevésre, hogy csupán közönséges ellenszegülésről van szó. Az ellenszegülés - főként, ha makacs - figyelmet érdemel, mert sokszor afféle intő jel, amely fölött nem szabad elsiklani. A gyógyító elem lehet méreg is, amit nem mindenki bír el, vagy halállal végződő műtét, ha valami ellene szól. Ha a legszemélyesebb dologról, a belső átélésről van szó, akkor a legtöbben megrettennek, és sokan megszöknek.

Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.

Az embernek szembe kell néznie a szenvedés problémájával. A keleti ember úgy próbál megszabadulni a szenvedéstől, hogy nem vesz tudomást róla. A nyugati ember drogokkal próbálja megszüntetni a szenvedést. Pedig a szenvedést leküzdeni kell, és csak azáltal lehet leküzdeni, hogy elviseljük.

Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk, és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk.