Carl Gustav Jung

A szeretet problematikája az emberiség nagy szenvedéseihez tartozik, és senkinek sem kell szégyenkeznie amiatt, hogy ő is megfizeti a maga részét.

Azt talán sokan elismerik, hogy szükség van önismeretre és józan észre, de csak nagyon kevesen tartják magukra nézve is kötelezően érvényesnek e szükségleteket.

Amikor először látogattam Észak-Amerikába, megdöbbenve vettem észre, hogy nem voltak sorompók a vasúti átjárókban és védősövények a sínek mentén. Távoli vidékeken a síneket még gyalogútnak is használták. Amikor hangot adtam a megdöbbenésemnek, a következő választ kaptam: csak a hülye nem tudja, hogy a síneken negyven és száz mérföld közötti sebességgel közlekednek a vonatok. Az is feltűnt, hogy semmi sem tilos, hanem egyszerűen csak not allowed, tehát nem szabad, hiszen az embert a legudvariasabban kérték, hogy Please don't...
Ezek és hasonló benyomásaim abba a felismerésembe sűrűsödtek össze, hogy az amerikai közéletben az intelligenciára apellálnak és azt várják el; Európában ellenben a butaságra alapoznak. Amerika az értelmet követeli meg és támogatja, Európa pedig hátranéz, hogy lépést tartanak-e a buták is. Sőt még rosszabb a helyzet: az európai kontinens gonoszságot feltételez, s ezért kiáltja mindenkinek a parancsoló és tolakodó tilos-t, míg Amerika a jó szándékhoz fordul.

Az ember (...) csak akkor dönthet a saját útja mellett, ha azt tartja a legjobbnak a maga számára. Ha valamilyen más utat jobbnak tartana, akkor azt élné és fejlesztené a saját útja helyett. A többi út erkölcsi, társadalmi, politikai, filozófiai és vallási természetű konvenció. Az a tény, hogy a konvenciók mindig virágoznak valamilyen formában, azt bizonyítja, hogy az emberek elsöprő többsége nem a saját útját, hanem a konvenciót választja, s ennek következtében nem önmagát fejleszti, hanem egy módszert, s vele a saját teljességének rovására egy kollektívumot.

Az embernek harmóniában kell élnie önnön természetével. Ehhez előbb meg kell ismernie önmagát, majd a felismert igazságokhoz kell igazítania az életét. Mit szólna például egy vegetáriánus tigrishez? Nyilván azt mondaná, hogy csapnivaló egy tigris ez.

Minden, amit megtanultam és megismertem, lépésről lépésre közelebb vitt Istenhez. Ma már megingathatatlan meggyőződésem, hogy létezik Gondviselő. Csak abban hiszek, amit biztosan tudok. Ez kiküszöböli a hit szükségességét. Ezért nem azt mondom, hogy hiszek Isten létezésében - tudom, hogy Ő létezik.

Némely férfi megátalkodott bűnös. Az ilyenek racionális dolgokban hisznek, mert ezekről az élet megmutatta, mit érnek; racionális eszközökkel kerestek egy csomó pénzt, s természetesen hisznek benne; hiszik, hogy mindent meg lehet venni. Ezért is annyira hipochondriások. Nemrégiben láttam egy ilyen esetet. Egy nagy üzletember összeomlott és hipochondriás elméleteket gyártott; folyton a világot járta, hogy találjon egy orvost, aki meg tudja gyógyítani. Úgy vélte, betegsége feltétlenül gyógyítható, mivel mindent meg lehet venni, s ezért valahol kell lennie egy ilyen nagy orvosnak. Biztosított róla, hogy bármekkora honoráriumot kifizetne, ha kezelném őt. Annyi pénzt kérhetnék, amennyit csak akarok. Szerinte a dolog pénzzel elintézhető, s ha mégsem, hát csak azért, mert nem elég a felkínált pénz. Emlékszem egy másik gazdag emberre is, aki nem hitt a halálban. Ő is úgy gondolta, hogy az életet meg lehet vásárolni, s hogy a rokonának, aki gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, nem kellene meghalnia. Mintha senkinek sem kellene meghalnia, ha megfizeti a legjobb orvosokat és kórházakat, mert meg tudja engedni magának, hogy életben maradjon.

A nagy életproblémák sohasem oldhatók meg mindörökre. S ha egyszer úgy tűnik, hogy megoldódtak, az mindig veszteség. Értelmük és céljuk - úgy látszik - nem a megoldásukban rejlik, hanem abban, hogy szüntelenül munkálkodjunk rajtuk. Csak ez óv meg elbutulástól és megkövüléstől.

Élet és szellem két olyan hatalom vagy szükségszerűség, amelyek közé az ember be van ékelődve. Életének a szellem adja meg az értelmét és a legnagyobb kibontakozás lehetőségét. A szellem számára azonban elengedhetetlen az élet, mert igazsága semmit sem ér, ha nem tudja kiélni.

Bizonyos dolgokat az életben úgy kell megélnünk, mintha azok arra lennének rendeltetve, hogy érett gyümölccsé legyenek, s ha mégsem érnek meg, akkor hát elejtjük őket. Játékosan kell őket felfognunk, gyermeki módon, előítéletek nélkül. Mihelyt előítéleteink vannak, bizonyos lehetőségeket kizárunk, s életünk nem gazdag többé.

Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet.

Minden írásom úgyszólván benső megbízatás; mind sorsszerű kényszer hatására jöttek létre. Amit írtam, belülről támadott rám. Szóhoz juttattam az engem mozgató szellemet. Soha nem számítottam arra, hogy írásaim nagy visszhangra lelnek. Kortársi világom kompenzációját képviselik mind, és ki kellett mondanom, amit senki sem akar hallani. Ezért éreztem magamat, helyzetemet, kivált eleinte, olyan reménytelennek. Tudtam, hogy az emberek elutasítóan reagálnak majd, mert nehéz dolog a tudatos világ kompenzációját elfogadni. Ma kijelenthetem: valóságos csoda a sikerem, több, mint amire valaha is számítottam. De a fő dolognak mindig azt tartottam, hogy kimondtam, amit ki kellett mondanom. Úgy érzem, megtettem, ami tőlem tellett. Ez persze lehetett volna több és jobb is, de nem az én képességem szerint.

A legtöbb ember és énközöttem az a különbség, hogy nálam átlátszóak a közfalak. Ez az én egyéni sajátosságom. Másoknál sokszor olyan áthatolhatatlanok, hogy semmit sem látnak abból, ami mögöttük van, és ezért azt hiszik, nincs is ott semmi. Én valamelyest érzékelem, mi történik a háttérben. Innen származik a belső biztonságom. Aki semmit sem lát, abból hiányzik a biztonság, és következtetéseket sem tud levonni, vagy nem bízik a tulajdon következtetéseiben.

Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.

A tulajdonképpeni tömegember elvi alapon nem lát be semmit, és erre egyáltalán nincs is szüksége, mert az egyetlen, aki hibát követhet el, az a nagy Anonimus, akit konvencionálisan "államnak" vagy "társadalomnak" neveznek.