Bolgár György

Vannak ilyen rémes pillanatok az ember életében, amelyek kitörölhetetlenek, bármennyire apróságnak látszanak is. Nem a legszörnyűbb szörnyűségekre gondolok, amiket mellesleg szerencsére eddig nem is éltem át, mint a háború, a gyilkos erőszak, sőt még csak nem is önmagában a halál, valaminek, valakinek a drámai, tragikus körülmények közötti elvesztése, hanem az ilyen, látszólag jelentéktelen helyzetekre, közjátékokra, incidensekre, pillantásokra, mozdulatokra, amelyek azonban mégis egy idő után megkövülnek az ember agyában és zsigereiben.

A saját megalázó helyzetemnél talán még rosszabb az, amikor én aláztam meg valakit.

Sosem foglalkozni a halállal, amikor meg már érkezik, késő. Ha így vinne el az ördög, szívesen élnék akár száz évig is.

Minden lehetséges jót elérni, és minden jót megcsömörlötten elengedni, ez a kilátástalanság gyönyöre vagy a gyönyör kilátástalansága.

Egyetlen férfit akarok. Nem kérek senki mást. Szeretni akarom. Érezni az érzést. Azt az egyetlen érzést. És érezni az ő érzését. Csupa közhely, elismerem, de mit csináljak? Ezt a közhelyes szerelmet akarom érezni, amire mindenki vágyik, amitől mindenki boldog vagy szenved, és amit csak egyetlen ember iránt lehet érezni.

Nemcsak a gonosz gazemberek, de a tisztességesek is meg tudnak bolondulni bizonyos helyzetekben, és olyan határokat lépnek át, amelyeket józan pillanataikban messze elkerülnek.

Rabszolgatartó meg rabszolga is lehet bárkiből, még abból is, aki szerelemmel szereti a másikat.

Ha a férjem gyenge lesz, és csak azért marad velem, mert nem elég erős ahhoz, hogy elhagyjon, megbomlik közöttünk az erőegyensúly. Ha én kerülök fölénybe, és én diktálom a feltételeket, az már egy másfajta kapcsolat lesz, amelyben nem kérhetek tőle védelmet, biztonságot, erőt. Márpedig nem szeretnék olyan férfival élni, akit nekem kell oltalmaznom, és akinek én mondom meg, mit csinál hat vagy mit nem. Megszelídíteném, legyűrném, végül meg otthagynám. Nem nekem való. Nekem nem a győzelemre, hanem a végső döntetlenre kell játszanom.

Amikor úgy gondolom, hogy folyamatosan megcsal, nem hagy nyugodni a kínzó vágy: úgy érzem, megbolondulok, ha hozzám ér, és megbolondulok, ha nem hozzám ér, hanem máshoz.

A férjem elviselhetetlen. És mégis elviselem, mert az egyébként elviselhetetlen férjem nélkül elviselhetetlen volna az élet. (...) Nem attól félek, hogy nem élném túl. Csak attól, hogy mást nem szeretnék úgy, ahogy őt.

A szerelemben nincs semmiféle eszme, nincs gondolat, nincs meggondolás. Szeretem és kész.

Az élet más. Sosem olyan, mint amilyennek képzeljük, és nem is olyan, mint amilyennek megéljük. (...) Ha jobbnak éljük meg, mint amilyen, akkor majd kijózanít egy váratlan pillanatban. Ha rosszabbnak, arra ébredünk, hogy az sem tart örökké. Vagy ha mégis, azt már nem érjük meg.

Aki annyi évet megélt, csupán ettől a ténytől optimista lehet, így nem csoda, ha öregkorában hajlamos megbocsátóbban szemlélni a világot: ha én túljutottam annyi szörnyűségen és borzalmon, akkor mégis van remény.

A töprengés nem ágyaz meg a szerelemnek. Aki töpreng, nem hisz az érzelmeinek.

Ez volna a boldogság? Kiválasztani valakit, akinek a szorításában, ölelésében mindent hajlandó az ember odaadni?