Arthur Schopenhauer
A meglévő vagyont védőbástyának kell tekinteni a sok, előfordulható baj és szerencsétlenségek ellen, nem pedig a világ gyönyöreinek megszerzésére kötelező eszköznek.
Érezzük a fájdalmat, de nem a fájdalmatlanságot; érezzük a gondot, de nem a gondtalanságot, a félelmet, de nem a biztosságot. Az élet három legnagyobb javát: az egészséget, fiatalságot és szabadságot, ezért nem is érezzük, ameddig birtokukban vagyunk, hanem csak miután elvesztettük... Hogy éltünk néhány napja boldog volt, csak akkor vesszük észre, miután boldogtalan napoknak adtak helyet.
Az élet: föladat, munka, melyet el kell végezni, és ezért rendszerint folytonos küzdés a szükség ellen. Ezért mindenki azon van, hogy túladjon és átevezzen rajta, amint lehet: úgy végez az élettel, mint rabszolgamunkával, mellyel tartozott. De vajon ki csinálta az adósságot? Nemzője, a kéj élvezetében. Tehát azért, mert az egyik ezt élvezte, a másiknak élni kell, szenvedni és meghalni.
Ha az élet... zsibongó sokaságába tekintünk, látjuk, hogy mindenki az élet nyomorával és fáradalmával vesződik; s minden erejét megfeszíti, hogy végtelen szükségleteit kielégítse, és a sokalakú szenvedéseket elhárítsa magától. (...) A zsibongás és tolongás közepette pedig látjuk, mint találkozik sóvárogva két szerelmesnek tekintete: - de miért oly titkosan és félénken és lopva? - mert e szerelmesek az árulók, kik titkon arra törnek, hogy mind e bajt és nyomorúságot örökössé tegyék, holott az különben hamarosan véget érne.
A nemi viszony a háború oka és a béke célja... minden célzás kulcsa, minden titkos pislantás, minden ki nem mondott ajánlat s minden lopva vetett tekintet tartalma; mindennapi gondja-gondolatja a fiataloknak és gyakran az öregeknek is... folyton kész anyaga a tréfának, csak azért, mert a legmélyebb komolyság az alapja. Mert a világ pikantériája és tréfája, hogy... mindenkinek fő-főügye, mégis titkosan űzik... amelynek elérésével azt hisszük, hogy minden el van érve, elhibázásával pedig, hogy minden el van hibázva.
Mindenki azt hiszi, hogy saját képzeletének határai azonosak a világ határaival.
Az a balga hit, hogy az állatokkal szemben való viselkedésünknek nincs erkölcsi jelentősége - vagy hogy ennek az erkölcsi felfogásnak nyelvén szóljunk: az állatokkal szemben nincsenek kötelességeink -, felháborító durvaság és barbárság.
Nincs bizonyos igazság, minthogy az egész világ az alany számára tárgy.
Olyanok vagyunk, mint a bárányok, amelyek a mezőn játszanak, miközben a mészáros már kiszemelte egyiket-másikat: hisz nem tudjuk jó napjainkban, mily csapást határozott el számunkra bármely pillanatban a végzet - betegséget, üldözést, elszegényedést, elnyomorodást, vakságot, megőrülést, halált.
Az élet ingaként leng a fájdalom és az unalom között.