Arthur Schopenhauer
A Földön az emberek az ördögök; az állatok pedig a meggyötört lelkek.
Ki tudná a halál gondolatát elviselni, ha élni öröm volna?
Minden embert tisztelni kell, akármilyen sajnálatraméltó vagy nevetséges. Emlékeznünk kell, hogy minden emberben ugyanaz a lélek van, mint bennünk. Még akkor is, ha a másik testileg, lelkileg visszataszító, így kell gondolkoznunk: "Igen, ilyen szörnyűségnek is kell lennie, és el kell viselni őket." Ha kimutatjuk nekik ellenszenvünket, először is, igazságtalanok vagyunk, másodszor, kihívjuk őket olyan harcra, mely nem a koncért, hanem az ő létükért folyik. Akármilyen is, képtelen megváltoztatni magát. Mit tehet? Küzd ellenünk, mint a halálos ellenségével. Hiszen valójában mi akkor akarunk jók lenni hozzájuk, ha ők már megváltoztak, és nem olyanok, amilyenek. De ez számukra lehetetlen. Éppen ezért, jó szándékúnak kell lennünk minden emberrel, bármilyen is legyen, és ne várjuk tőle azt, amire képtelen, hogy más ember legyen.
Az ember csak akkor olvasson, ha saját gondolatainak forrása elakad, ami bizonyára a legjobb fejjel is megtörténik. Ellenben, ha a könyvvel, amelyet a kezetekbe vesztek, a saját őserejű gondolataitokat űzitek el, ez bűn a szent szellem ellen.
Az ember tehet, amit akar, de nem akarhat úgy, ahogy neki tetszik.
Aki azt akarja, hogy ítélete hitelre találjon, mondja ki azt hidegen és indulat nélkül.
A jelen soha ki nem elégít; a jövendő pedig bizonytalan, és a múlt visszahozhatatlan.
Csak egy velünk született tévedés van: azt hinni, azért élünk, hogy boldogok legyünk.
Az ember a saját akaratának a foglya.
Ritkán gondolunk arra, amink van, és túl gyakran arra, amink nincs. Ez a magatartás több nyomorúságot okozott már az emberiségnek, mint az összes háború és járvány együttvéve.
A gondolat elhal, mihelyt szavakban ölt testet.
Egy probléma három fázison megy keresztül, mire elismerik valósként. Először nevetségesen hat, azután harcolnak ellene, végül magától értetődőnek tartják.