Al Ghaoui Hesna

Az eseményeket térben, időben és drámaiságban is összesűrítő híradások, amelyek másfél percbe tömörítve adják vissza azt, ami egy egész ország területén 24 óra alatt történt, soha nem tükrözik a realitást, amit a helyszínen lévők a saját bőrükön megtapasztalnak.

A veszedelem jóval kisebb és szelídebb lesz a valóságban, mint a képzeletünk által felnagyított szörnyeteg.

A perfekcionizmus nem más, mint a kontrollhoz való ragaszkodás kóros, pusztító formája. Pusztító, mert szükségszerűen együtt jár vele a szorongás, az pedig teljesen felemészthet minket.

Legtöbbször vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőn szorongunk. De minek? Az élet a jelenben zajlik! És mégis, abszurd módon tartósan a jelenben maradni a legnehezebb.

A szorongás a jövőbe kivetített, megfoghatatlan, fantáziával megspékelt félelem. És ennek a képletnek van egy olyan eleme - a képzelet -, amely teljesen képlékeny, nehezen megfogható vagy irányítható, és amivel szembenézni sem tudunk. És éppen ezért pusztító! Ezért emészti, zabálja fel a lelkünket és testünket, ha nem szabunk gátat neki.

Háborús terepen egy újságíró valójában csak púp mindenki hátán. A lakosság fél tőlünk, a katonákat, rendőröket - legalábbis szerintük - csak akadályozzuk a munkájukban, a politikusoknak pedig eszük ágában sincs nyilatkozni.

A félelem egyaránt kihozhatja belőlünk a legjobb és a legrosszabb oldalunkat. Hiszen a félelem hatására, ösztönösen sokszor olyan önzetlen, sőt hősies tetteket hajthatunk végre, amelyeket korábban talán nem is feltételeztünk magunkról.

Az emberi elme valószínűleg képtelen feldolgozni, amikor a háború nyers valósággá válik. Hogy valójában nincs, aki megvédje őt, nincs, aki visszafordítsa az idő kerekét. Nincs, aki el tudná neki magyarázni, miért volt szükség a háborúra, és hogy megéri-e a rengeteg áldozatot. Ilyenkor mindenkinek azzal kell szembesülnie, hogy az élete és mindene, amije van, tulajdonképpen értéktelen mások szemében, hiszen a háborút mozgató csoportok, politikai hatalmak nem sajnálják odadobni ezeket a saját céljaik eléréséért. Azt gondolom, mindez olyan meghasonulást okozhat az alapvetően racionális okokat kereső emberi elmének, és olyan fokú csalódást, a magárahagyatottság és elveszettség olyan intenzív tapasztalatát, ami újraszínezi az élet minden árnyalatát. Hogyan is lenne elvárható, hogy valaki a háború irracionalitása közepette a józan ész, a racionalitás törvényei, a normális életben megszokott értékrend szerint viselkedjen és reagáljon bármire?

Ha a félelem túl régóta az útitársunk, és nem tudunk vele mit kezdeni, ha próbáljuk elnyomni - akár azért, mert gyengének érezzük magunkat ahhoz, hogy szembenézzünk vele, akár azért, mert ezt gondoljuk a túlélés egyetlen zálogának - akkor az szép lassan úgy teszi tönkre a lelkünket, mint ahogy a szú rágja meg a fát. Szép lassan kieszi belőlünk az életet.

Ahogy a bőr elfárad a folyamatos igénybevételtől, úgy a lélek is. Ezért ha nem tudunk megszabadulni a folyamatos félelemtől, akkor kiégünk. Akkor előbb-utóbb a tompaság, az üresség költözik a tekintetünkbe, a lelkünkbe.

Elég, ha egyszerűen meglegyint minket a félelem fuvallata, és az ösztöneink máris újrakódolják a korábban, sokszor tudat alatt befogadott információkat, és így gondolkodásunk leegyszerűsödik, előítéletes lesz. Ezért is annyira hatékony a populista politika és a félelmekre ható fogyasztói manipulálás is - ezek elvetik a magokat, amelyek sokszor csak később, valamilyen esemény hatására kelnek ki és szökkennek szárba.

Ha elég tudatosak vagyunk, és elég őszinték magunkhoz, akkor egyre hamarabb észrevehetjük, ha félünk, és így képesek lehetünk arra, hogy ilyenkor is eldöntsük, hogyan reagálunk. Hogy a félelem miatt, vagy annak ellenére cselekszünk-e.

Nincsen bátorság félelem nélkül. Pont úgy, ahogy fény sincs sötétség nélkül. Magaslatokat sem tapasztalhatunk meg anélkül, hogy tudnánk, milyen lent lenni, és néha el kell érni a tenger legmélyebb pontját, a tengerfeneket is ahhoz, hogy a lábunkat a földnek vetve elrugaszkodjunk, egyenes fölfelé, a hullámok tetejére.

A félelmekkel csakis úgy lehet felvenni a küzdelmet, ha szembenézünk velük, ha beleállunk a helyzetbe, amitől félünk. Ha a traumát okozó helyet vagy helyzetet onnantól kezdve elkerüljük, ha az adott eseményt soha többé nincs alkalmunk más módon átélni, akkor jóval nehezebb lesz ahhoz másféle, pozitív érzéseket is társítani, amelyek felülírhatják az átélt szörnyűségeket.