Al Ghaoui Hesna

A félelem (...) üzemanyagként hajt előre, vagy éppen hátra minket. (...) Igazi hajtóerő lehet, egyfajta benzin, ami sokszor váratlan tettekre késztet minket.

Ha valaminek meg kell történnie, azt úgysem tudom kikerülni - akkor viszont miért ne éljem úgy az életemet, hogy azt teszem, amit szeretnék?

Szabad félni. Sőt, kell is félni! A félelemtől nem megszabadulni kell - ha valaki erre vágyik, az kudarcra van ítélve. Ez a teljesíthetetlen elvárás ugyanis legfeljebb csak még több szorongást okoz. A félelemet megismerni kell, és a cinkosunkká tenni!

Ha már oroszlánok nem fenyegetnek minket, kitalálunk mi magunknak épp elég veszélyforrást ahhoz, hogy az a bizonyos füstjelző újra és újra beinduljon.

A félelem (...) fontos és jó érzés, ami segít kitapogatni a határainkat, sőt abban is segít, hogy meghaladjuk ezeket!

A félelem olyan, mint egy hatalmas, megzabolázhatatlan hullám. Amire megtanulhatunk ügyesen felfeküdni, és ha eléggé bízunk magunkban, akkor kellően ellazulva képesek lehetünk felvenni a hullám ritmusát. Ez esetben is dobál is minket egy darabig a hátán, de végül ad egy jókora löketet, amellyel kisodor minket a partra.

A félelem (...) lehet pozitív érzés, de csak ha érzékeljük és tudatosítjuk. Ha megismerjük a félelemet és mi hozzuk meg a döntést, hogyan féljünk: mások manipulációjának hatására, vagy bátran?

A szorongás egyenlő a félelem megszorozva a fantáziánkkal. És azért nehéz ellene harcolni, mert van egy megfoghatatlan eleme, és az maga a fantázia.

A legtöbb félelmünk a jövőhöz kötődik, vagyis nem kapcsolódik a jelen realitásához. Ilyenkor mindig megkérdezem: miért pazarolunk értékes perceket a jelenből valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik? Miért kötünk ehhez a fikcióhoz érzéseket? Ez azért van, mert nem a jelenben élünk. Elfelejtettünk jelen lenni a saját életünkben. Vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőtől szorongunk. A félelem kezelésének egyik legfontosabb kulcsa pedig az, hogy vissza tudjuk magunkat hozni a jelenbe.

A gyermekkori élményektől kezdve az önbizalmon át sok mindenen múlhat, kinek milyen a küzdési képessége, de szerintem az egyik első és talán legnehezebb lépés, hogy az ember egyáltalán felismerje a félelmeit. Csak akkor képes beleállni szituációkba, és nem a félelme miatt, hanem annak ellenére cselekedni.

Vannak olyan helyzetek, amiket nem tudunk befolyásolni, ilyenkor a perspektívaváltás segíthet, hogy képesek legyünk a dolgokat bizonyos távolságból szemlélni, vagy azokra a dolgokra koncentrálni, amikre befolyással bírunk, ahelyett, hogy a körülmények áldozatának érezzük magunkat.

Az emberi természet nem eredendően ilyen vagy olyan, hanem rengeteg dolog formál minket, és képesek vagyunk változtatni. Ez sokszor akarat, támogatás kérdése is persze.

A háború két dolgot képes kihozni az emberből: a legjobbat meg a legrosszabbat.

A félelem jó és szükséges dolog a túléléshez, a szorongás viszont nem más, mint a félelem megszorozva a fantáziával. Pusztító, mert van egy megfoghatatlan eleme, és ez a képzelet. A szorongás a jövőben játszódik, a félelem beleránt a jelenbe.

A bulvársajtó (...) azokat a sztorikat kapja fel, amelyek valami számunkra idegen, érthetetlen, bizarr szokásról vagy hagyományról szólnak. Pedig a tradíciók, a társadalmi értékek mindenhol mások. A megértésnek, az elfogadásnak csak annyi lenne a nyitja, hogy ne a saját, európai értékrendszerünkkel akarjuk megérteni a másik kultúra mozgatórugóit.