Idézetek a szülőről
Nemkívánatos vagyok, és nagyon is jól tudom, miért. Anya cseppet sem szeret. Azt hiszem, apámra emlékeztetem, aki durva volt vele, és elég kegyetlen is, amint hallom. Csakhogy az anyák nem mondják, hogy nem akarják a gyerekeiket, és nem küldhetik el őket. Nem is ehetik meg. A macskák megeszik azokat a kiscicákat, akiket nem szeretnek. Szerintem ez borzasztóan ésszerű. Se gond, se vesződés. De az ember-anyáknak meg kell tartaniuk, és gondozniuk kell a gyermekeiket.
Akkor, gyerekfejjel, sok mindent nem értettem, de most, hogy visszagondolok gyermekkoromra, megértem apám gondolatait és érzéseit, egy-egy elejtett mondatának értelmét. Most már azt is tudom, hogy miért pazarolta rám szabad idejének minden pillanatát, miért vigyázott rám oly féltő gonddal, miért volt fontos számára, hogy bizalmam ne rendüljön meg benne.
Amint gyermeket szül az ember, igazán soha többet nem gondolhatja, hogy "én". Mindig csak "mi". Mi a legjobb "nekünk". Noha ami "nekünk" a legjobb, az gyakran pocsék "nekem".
Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.
Az anyai szeretet kritikátlan, önzetlen és önfeláldozó, az anyai szeretet mindent megbocsát: a hisztizést, a könnyeket, a közömbösséget, a hálátlanságot vagy a kegyetlenséget is. Az anyai szeretet egy fekete lyuk, ami elnyeli a bírálatot, felment minden vád alól, megbocsátja az istenkáromlást, a lopást és a hazugságot, és még a leggonoszabb cselekedetet is olyasmivé változtatja, ami nem az ő hibája.
A babák testsúlya mindig ideálisnak mondható, és ezt onnan tudjuk, hogy ha lerakjuk őket a vállunkról, valami hiány keletkezik a nyomukban.
Mikor majd felnősz és gyerekeid lesznek, mindig azon fogsz töprengeni, hogy mit taníts meg a gyerekeidnek, de fogalmad sincs, hogy egy gyermek mennyit taníthat a szüleinek.
Sajnálom, hogy megfosztottak az új élet alkotásának képességétől. Az alkotás öröme nekem mindig erőt ad, ezért nagy fájdalommal tölt el a gondolat, hogy te soha nem fogsz a karodban tartani egy gyermeket, aki hús a húsodból, és vér a véredből. Hogy soha nem fog a saját szemed visszanézni rád egy másik arcból, hogy soha nem fognak valakiben összekeveredni a te és általad szeretett férfinak a tulajdonságai.
- Figyelmeztetlek rá, a szülői szerep kétélű kard. Attól a pillanattól kezdve, hogy a gyermekeid megszületnek, soha többé nem lehetsz teljes: akárhol is vannak, egy részed mindig velük tart. És amikor fájdalom éri őket, az neked is ugyanúgy fáj, és amikor véreznek, te magad is vérzel. - A kard másik éle biztosan a jutalom, hogy az embernek gyermeke lehet. - Így van. Amikor a szíved dagadozik a szeretettől, ha apának szólítanak. A bizalom, melyet akkor érzel, mikor kiskorukban a kezüket a tiédbe csúsztatják, és a büszkeség, melyet akkor érzel, mikor felnőtt korukban kezet ráznak veled.
Szinte beleőrült abba a téveszmébe, hogy minden másképpen történt volna, ha ő is ott van azon a bizonyos éjszakán. Nem múlt el nap anélkül, hogy lélekben ne tért volna vissza a kisfia első hónapjaihoz. (...) Soha nem képzelte volna, hogy van rosszabb dolog is a saját halálánál. De amint anya lett, megértette, hogy a legkegyetlenebb próbatétel nem más, mint megélni annak a lénynek az eltűnését, akit ő hozott a világra.
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Gyermekünktől mindent elveszünk, ha mindent megadunk neki.
Abszolút szeretetből egy akkora pofont lehet adni a gyereknek, hogy a fal adja a másikat. És nem szeretetből el lehet nézni, hogy egy gyerek erély nélkül nő fel, és zaklatott ember lesz belőle. Nem az a lényeg, hogy egy gyerekkel erélyesen vagy erélytelenül, hanem hogy szeretettel vagy nem szeretettel bánok.
Valójában két oka van, hogy az ember gyermeket hoz a világra és nevel: egyrészt mindez logikus következménye két ember tartós kapcsolatának; másrészt, mélyen belül, mindenkiben ott rejtőzik a vágy, hogy létrehozza saját "miniatűr" képmását. Mintha annyira különlegesek lennénk, hogy már szinte felfoghatatlan, hogy a világ hogy bírja ki, hogy csupán egyetlen legyen belőlünk. (...) A szülők többsége nem egyszerűen önmagát akarja viszontlátni a gyermekében, hanem önmaga sokkal jobb kiadását.
Facebook
Pinterest