Idézetek a szülőről
Gyerekeik voltak, és ez legalább annyira teszi sebezhetővé, mint boldoggá az embert. Olyan bilincs ez, ami mindent mindennel összeláncol.
Gyereket nevelni olyan, mint rakétát kilőni. Néha célt téveszt, talán megszakad a kapcsolat, de hogyha mindent jól csináltál, a végén hazatér.
A szülők dolga az, hogy fizikai vonásokat hagyjanak örökül gyerekeiknek, de az én meggyőződésem az, hogy ezen felül még egy csomó más mindent is áthagyományoznak: mozgatórugókat, forgatókönyveket, de még akár sorsokat is.
Merjünk időt adni a létünknek, és hosszan nézni, ahogy ez a gyermek felnő, hogy ő is gyermeket vállal, és már mint nagyszülő megérezni a létnek a maga szépségét.
A gyöngeségünkről is a szüleink tehetnek. (...) Azok is ők voltak, akik elfelejtettek önbizalmat csepegtetni belénk. Azt gondolták, hogy majd megjön az magától is. Hogy van némi tehetségünk az életre, és a fölösleges dicsérgetés csak rontaná az egónkat. Hát, rosszul gondolták. Ez nem történt meg soha. És most itt tartunk. Kifinomult tutyimutyik vagyunk.
Az ember apja megmarad apának mindig, és teszi a dolgát az ember lelkében, éltében, holtában, sőt még azon is túl.
Nagyobb törvény a házasság megvédése, mint a szülőkhöz való ragaszkodás.
A válás mindig keserves. Állítólag a gyerekeknek a legrosszabb, de az én tapasztalatom szerint a legjobban az apa szenvedi meg. (...) Szülőnek lenni nem részfoglalkozás. Inkább tornászmutatvány. Ha az ember elengedte a trapézt, lezuhan; soha többé nem kapaszkodhat vissza.
Gondoljatok bele. Nem lennék ebben a buliban, ha apám meg anyám meg nem hívnak. Ők ketten rángattak le valami felhőről, ahol békében elvoltam, nem háborgattam senkit, aztán itt lent összehoztak egy tehetetlen, gondoskodást igénylő testtel, és úgy rendezték, hogy tőlük függjek. Sose mondták meg kereken: na ide vigyázz, gondoskodunk rólad, amíg aranyos kis csöppség vagy, de aztán te jössz. Ha ezt mondják, én felteszem a kezem, hogy kösz, de inkább nem. Maradok a felhőmön testetlenül. Az ő ötletük volt. Úgyhogy most a nyakukon lógok.
Furcsa, ha van egy élő művünk, egy szörnyű mutáns verziója önmagunknak, aki szabadon rohangál és mindent tönkretesz. Vajon a szülők is így éreznek?
Te vagy az, aki nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. Te vagy az, aki észreveszi az élet apró szépségeit, te segítesz jó szívvel, ahol éppen kell, általad lesz ez a világ még szebb és jobb. Mi legfeljebb segítünk neked.
Ha az anya nem kesereg, búsul helyette a gyerek.
Halk szusszanás. Alszol. Feléd hajolok. Megrebben a szemed. Védtelenül mezítelen vagy. Virrasztok. Betakarlak a szeretetemmel.
Tüzet rakni a jégmezőn, hogy melegedjünk körülötte - ennyit tehetnek értünk a mamák.
A szülő nem az eredet. A szülő a cél, a példa, akivé az ember válni szeretne.
Gyerekeik voltak, és ez legalább annyira teszi sebezhetővé, mint boldoggá az embert. Olyan bilincs ez, ami mindent mindennel összeláncol.
Gyereket nevelni olyan, mint rakétát kilőni. Néha célt téveszt, talán megszakad a kapcsolat, de hogyha mindent jól csináltál, a végén hazatér.
A szülők dolga az, hogy fizikai vonásokat hagyjanak örökül gyerekeiknek, de az én meggyőződésem az, hogy ezen felül még egy csomó más mindent is áthagyományoznak: mozgatórugókat, forgatókönyveket, de még akár sorsokat is.
Merjünk időt adni a létünknek, és hosszan nézni, ahogy ez a gyermek felnő, hogy ő is gyermeket vállal, és már mint nagyszülő megérezni a létnek a maga szépségét.
A gyöngeségünkről is a szüleink tehetnek. (...) Azok is ők voltak, akik elfelejtettek önbizalmat csepegtetni belénk. Azt gondolták, hogy majd megjön az magától is. Hogy van némi tehetségünk az életre, és a fölösleges dicsérgetés csak rontaná az egónkat. Hát, rosszul gondolták. Ez nem történt meg soha. És most itt tartunk. Kifinomult tutyimutyik vagyunk.
Az ember apja megmarad apának mindig, és teszi a dolgát az ember lelkében, éltében, holtában, sőt még azon is túl.
Nagyobb törvény a házasság megvédése, mint a szülőkhöz való ragaszkodás.
A válás mindig keserves. Állítólag a gyerekeknek a legrosszabb, de az én tapasztalatom szerint a legjobban az apa szenvedi meg. (...) Szülőnek lenni nem részfoglalkozás. Inkább tornászmutatvány. Ha az ember elengedte a trapézt, lezuhan; soha többé nem kapaszkodhat vissza.
Gondoljatok bele. Nem lennék ebben a buliban, ha apám meg anyám meg nem hívnak. Ők ketten rángattak le valami felhőről, ahol békében elvoltam, nem háborgattam senkit, aztán itt lent összehoztak egy tehetetlen, gondoskodást igénylő testtel, és úgy rendezték, hogy tőlük függjek. Sose mondták meg kereken: na ide vigyázz, gondoskodunk rólad, amíg aranyos kis csöppség vagy, de aztán te jössz. Ha ezt mondják, én felteszem a kezem, hogy kösz, de inkább nem. Maradok a felhőmön testetlenül. Az ő ötletük volt. Úgyhogy most a nyakukon lógok.
Furcsa, ha van egy élő művünk, egy szörnyű mutáns verziója önmagunknak, aki szabadon rohangál és mindent tönkretesz. Vajon a szülők is így éreznek?
Te vagy az, aki nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. Te vagy az, aki észreveszi az élet apró szépségeit, te segítesz jó szívvel, ahol éppen kell, általad lesz ez a világ még szebb és jobb. Mi legfeljebb segítünk neked.
Ha az anya nem kesereg, búsul helyette a gyerek.
Halk szusszanás. Alszol. Feléd hajolok. Megrebben a szemed. Védtelenül mezítelen vagy. Virrasztok. Betakarlak a szeretetemmel.
Tüzet rakni a jégmezőn, hogy melegedjünk körülötte - ennyit tehetnek értünk a mamák.
A szülő nem az eredet. A szülő a cél, a példa, akivé az ember válni szeretne.
Facebook
Pinterest