Idézetek a szülőről
Ha azt hiszed, hogy ezt várod az élettől - családot, az anyaság valóra vált tündérmeséjét - tévedsz. Ez nem stimmel, nekem nem jön be. Mert az idea, hogy a szerelem feltétlenül hosszú és boldog élethez vezet... nem igaz.
A régimódi szülői tekintély talán már nem is létezik. A mai formának a kihívása ma már nem alanyi jogon jár, hanem olyan dolog, amiért meg kell küzdeni. Olyan felnőttnek kell lenni, akire fel lehet nézni, aki egyenesen és érthető módon kommunikál.
A szülő az, aki tisztában van a veszélyekkel. Ha ő hagyja elúszni azt a hajót, amin a kölcsönösség és a pozitív érzelmek vannak, akkor azt a gyerek már nem húzza vissza. Akkor élni fog a látszólagos szabadságával, és menni kezd a feje után.
Ha egy felnőtt képes meglátni az ádáz kamaszban az érzelmileg magára hagyott, sérült vagy szorongó gyereket, akkor tud áthatolni azon a falon, ami csak látszólag vastag.
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A gyermekek megérzik anyjuk halálát, az anyák pedig a gyermekükét. Így van ez, mióta világ a világ, és milyen megnyugtató, hogy erre nincs logikus magyarázat, senki sem érti, mégis mindenki bizonyosan tudja, hogy igaz.
Amikor egy szülő nem teszi a maga dolgát (...), akkor valójában jelzálogkölcsönt vesz fel a lelkére. És amikor jelzálogkölcsönt vesz fel a lelkére, a gyermekeivel fizetteti meg a kamatot.
Azok az anyák ingadoznak (...) könnyek és kacagás között, akiknek gyermeke elragadó csökönyösséggel követel tőlük valamit, amit egyszerűen lehetetlen megadni.
Kezdetben azt hisszük, hogy ismerjük a gyerekünket, és olvasunk a gondolataiban, ezért a kelleténél jobban akarjuk magunkhoz kötni őket, nem vigyázunk eléggé arra, hogy döntéseikben szabadok legyenek.
A világon ez az egyedüli pont, mely szilárdan áll, és nem vész valószerűtlenségbe: az a hely, ahol az anyja van. Mindenki más nemlétezővé, árnyékká válhatott, de ő soha. Olyan volt ez, mintha egyedül az anyja lenne élete pillére, sarkpontja, melytől sohasem szakadhat el.
David Herbert Richards Lawrence
Amikor egy nő terhes, már alig várja, hogy újból birtokba vehesse saját testét. Mégis, szülés után az ember rájön, hogy lényének jelentős része függetlenedett tőle, kívülre került, s most már ki van téve mindenféle veszélynek - egyebek mellett annak, hogy bármely pillanatban eltűnhet a szemünk elől. Ezért aztán életünk hátralevő részében azon fáradozunk, miképpen tarthatnánk őt mindig magunk mellett, hogy vigyázhassunk rá. Ez a legkülönösebb dolog az anyaságban: amíg az embernek nincs gyereke, nem is tudja, hogy ez mekkora hiány.
Hogyan neveljen gyermeket az, aki önmagát sem tudta megnevelni? Hiszen gyermekeket csak példaadással, saját élete példájával nevelhet az ember.
Igen, van ilyesmi, amikor a szülő annyira elfogult gyermeke iránt, hogy önmaga előtt sem hajlandó végiggondolni és felismerni a helytelen vagy éppen bűnös cselekedetek súlyát, jelentőségét. A jó sorsban bízik talán, hátha az majd eligazítja és rendbe hozza a dolgokat.
Nem volt rossz viszonyom a szüleimmel. (...) De az a helyzet, hogy én soha nem tudtam elengedni magam a társaságukban. Láttam a szemükben, hogy kit látnak bennem, és nem tetszett. Többet láttam magamból a mimikájukon, mint bármelyik tükörben. Egyeseknek van ilyen képessége: ha rád néznek, az arcuk pontosan mutatja, hogy viselkedsz.
Facebook
Pinterest