Idézetek a sírásról
A sírás és a zokogás teljesen egészséges és normális reakció a fájdalom és a harag érzésére. Testünk azonban csak egy bizonyos ideig tudja elviselni a heves fájdalmakat, nem zokoghatunk állandóan, időnként nyugalomra van szükségünk.
A sírás az elviselhetetlen fájdalom levezetésére szolgált, amikor az embernek ki kellett adnia magából mindent, és levetnie a lelkéről elhalt bőrt, hogy újra tudjon lélegezni.
Sírj nyugodtan, sírj, ha kell. Talán tisztább leszel, De a dolgok megtörténnek, Bármit is teszel. Akkor meg fogod tudni, Ha már nincs veled, Hogy mi lehetett volna, Ha szebben szereted.
A hisztéria fertőző. Egy olyan tömegben, ahol mindenki más sír, az egyetlen természetes reakció, hogy az ember maga is elkezd sírni.
Ha valaki sírni tud, az nagy szerencse. Az a pokoli, mikor az embernek elapadnak a könnyei, és már nem tud sírni.
Semmit sem adtál, csak azt a percnyi sírást. (...) Ennyi maradt. De ez megmaradt, egyedül igaz bizonyítékként, hogy ami elmúlt, nem semmi volt, hogy az érzéseknek súlya volt, szépsége volt, lángja volt. Ez a kis kivetkőztető, hangtalan sírás, ez az, amire élesen, tisztán emlékezem, a szétnyomott nedvességre az arcodon. Bánat futott át a földön: valami történt. Létezett valami, aminek minden más jele bizonytalanná oszlott a messzeségben, az időben, de hogy akkor, utoljára, utolsó percben csupán, miután oly hosszú ideig bizonygattuk magunk és a másik előtt, hogy vége, nincs semmi már, nincs értelme, minek volt, miért kellett találkozni és álmodozni, hogy végül akaratlanul, akarat ellen mégis áttört a sírás, a bizonyíték. (...) Sírtál, és tudom, értelme volt a "semminek".
Az öröm könnyei, A fájdalom könnyei, Mind egyformán csorognak az arcodon.
Mint magányos lovast az este, Ugy ér a bánat engemet, Gyereksírás jön fel szívemből, Könnyűim csöpp csengői csengenek.
Ne szégyelld ha szemed sarkából bú szivárog Az az igazgyöngy is tied.
A sírás a vereség elismerése.
A vécé egy jó hely sírni. Ott minden kijön, és tényleg megkönnyebbülsz.
Apám nem szerette a sírást. Úgy gondolta, az ember sohasem másokért sír, mindig saját magáért.
Ahhoz, hogy tisztán lássunk, először el kell sírnunk a könnyeinket.
Az emberek végül mindig csak maguk miatt ejtenek könnyeket. Még ha úgy is tűnik, hogy valaki más miatt sírnak, valójában csak azért sírnak, mert képzeletben megtapasztalják a másik fájdalmát.
A könnyek megtisztítják a lelketek ablakát.