Idézetek az igaz szerelemről
Nem első látásra szerettem bele, mint utólag mondani szokták. Nem, ebben nem hiszek, inkább abban hiszek, hogy az ember ösztönösen megragadja a kedvező konstelláció adta lehetőségeket. Az ember egy ideig megjátssza, hogy zavarban van, hogy szerelmes, hogy varázslat rabja lett, mígnem észrevétlenül belesodródik, és nem tud többé már szabadulni a szerepétől, sőt nem is akar, mert igazán szerelmes lett.
Ekkor hirtelen úgy tűnt, hogy megtorpant az idő, és a fiú előtt mintha teljes valójában megjelent volna a Világlélek. Amikor megpillantotta a leány fekete szemét meg ajkát, amely félúton volt a mosoly és hallgatás közt, megértette a legfontosabb és legbölcsebb részét annak a nyelvnek, amelyet a világ beszél és a föld minden embere a szívével megért. Ez a szerelem, olyasvalami, ami régebbi, mint maguk az emberek és a sivatag, de ami mindig újból ugyanazzal az erővel jelenik meg, ha valahol két szempár, akárcsak itt a kútnál, találkozik.
Mekkora üresség, ha távol van az a lény, aki egymaga betölti az egész világot! Ó, mennyire igaz, hogy, akit szeretünk, megistenül! Nem volna csoda, ha Isten féltékeny volna rá, ha nem volna bizonyos, hogy a mindenek atyja a világot a lélekért, a lelket pedig a szerelemért alkotta meg.
És amikor már nem is vizsgálta, csak hatni engedte magára, amit tapasztalt, egyszerre érezte, hogy ez az, akit évekig keresett mindhiába.
Néhányszor próbáltam már meglépni érzéseim elől, amelyek meglehetősen aggasztottak. Néhányszor meg is léptem, négy-öt napra, hat hétre, remélvén, hogy az őrjítő indulatok elhalnak bennem: nem bírtam elszenvedni a szerelemhez társuló végtelen féltést. Mígnem rájöttem, hogy kapcsolatunk azért ennyire gyötrelmes, mert eloldozhatatlanul mély. Már tudom, nem is aggaszt a sokszorosan összetett érzés. Uralom az általa kiváltott indulatokat, letisztult a féltés, erejéből így sem vesztett, mindössze kikristályosodott.
A halál biztosabb Istennél, a halálban nem fenyeget többé a nap nap után fennálló veszély, hogy meghal a szerelem.
Egy bók olyan, mint egy csók fátyolon keresztül.
A szerelmes emberről köztudomású, hogy vak. Súlyosabb esetekben hülye is. Szinte csodálatos, hogy ennek az állapotnak kutatására és gyógyítására még nem gondolt az orvostudomány.
A szerelemnek hatalma van felettünk. Hatalmával gyógyít, vagy elpusztít minket.
A szerelem úgy termett ott közöttünk, mint ahogy a gyilkos pattan elő a föld alól a szűk sikátorban, és megsebzett mindkettőnket. Villám, finn tőr csaphat le így az emberre!
Én üdvömet találom-e vagy kárhozatomat, ha szívem dobogására hallgatok? Aztán hallgatott szíve dobogására.
A szerelmet érdemtelenül értékelik olyan magasra, a szerelem csak fájdalmat és szenvedést okoz.
Az egy szerelmet, még nevét sem adnám: Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.
A szerelemhez legpontosabban illő hasonlat a lázé, hiszen egyik fölött sincsen hatalmunk - sem a hevességét, sem a tartósságát illetően.
Biztosra veszem, senki nem látja olyan ellenállhatatlannak, izgatónak, remekműnek, mint én. Ezt az átkot jobb híján szerelemnek nevezik.
Facebook
Pinterest