Idézetek a gyermekről
Amikor gyerekek vagyunk, a szüleinket használjuk mérceként, hogy eldöntsük, mennyire rossz a helyzet. Ha nagyot esünk, és megütjük magunk, de még nem tudjuk eldönteni, hogy fáj-e vagy sem, egyből a szüleinkre nézünk. Ha rémülten rohannak felénk, sírni kezdünk. Ha csak nevetnek, és megcsapkodják a gonosz földet, akkor feltápászkodunk, és tovább játszunk. (...) A szülők az érzelmek fokmérői a gyerekeik számára, és ennek dominó-hatása van.
Egy kisgyereknek, egy kisfiúnak is, százszor inkább az anyjára van szüksége, mint az apjára.
A felnőttek testi fölénye, még akkor is, ha éppen nem tesznek semmi rosszat, nyomasztó és megalázó tud lenni.
Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.
Nem érem be azzal, hogy jó a természetem; próféta akarok lenni: a gyerekszáj hirdeti az igazságot. A gyerekek még közel állnak a természethez, a szél és a tenger rokonai, dagadó szavaikból nagy és homályos igazságok szólnak azokhoz, akiknek fülük van a hallásra.
Azt hiszem, a kisgyerek, egy négy-öt-hat éves kiskrapek agyában az a két fogalom, hogy apa és védelem, valahogy egyet jelent. Nekem az apám nem volt oltalom, nem volt pajzsom a világ ellen. A világ ellen, amitől sokszor féltem.
Amikor majd remélhetőleg te is anya leszel, majd meglátod, milyen nehéz is. Sok szülő a sorsra bízza a gyermekét. "Ha nem saját maga éli meg, nem tanul belőle" - mondják, és ölbe tett kézzel nézik, ahogy a gyermekük begyűjti a pofonokat az élettől. Nem segítenek nekik. Én viszont nem hagyom, hogy te is elkövesd az én hibáimat. Valamikor megesküdtem: senkinek sem hagyom, hogy bántson téged. És ebbe beleértettem az igazságtalan Istent is. Az embereket ne is említsd. Még a sajnálatodat sem érdemlik meg. Ütni kell őket, hogy tiszteljenek. Üsd-vágd őket. Még a legjobb is, ha eljön az idő, hátba szúr. Még ha soha nem is ártottál neki. Szúrj tehát te elsőként. Nem hagyom, hogy a gyerekem lágy legyen, mint a vaj. Hiszen azt bárki könnyen szétkeni egy szelet kenyérre. Amit az előbb említettem, hogy akkor már késő, azt az anyámtól tanultam. A nagyanyádtól, Elenitől. Éjjel-nappal ezt igyekezett a fejembe verni. Úgy tűnik, ő keservesen, fájdalmak, kínok és szenvedések árán tanulta meg. Ki tudja, mit kellett elszenvednie, és hogy fizette meg ezt a leckét. Átadta nekem. Én pedig most átadom neked hozományként, te pedig tartsd tiszteletben. A nagyanyád a lelkével fizette meg.
Áruld el nekem, Uram, miként hagyhattál annyira magára egy gyermeket, hogy megtalálja az utat hozzám?
Azt hiszem, a gyerekeknek csak addig nincs szükségük a szüleikre, amíg bajba nem kerülnek.
A gyermek hamar megbékél élményeivel. A dolgok távoli és elmosódó körvonalai - ezekben rejlik a fájdalmas események mélysége - elkerülik figyelmét. A gyermeket gyengeségének korlátai megvédik a túl bonyolult érzelmektől. Csak a tényt látja, de a mellékkörülményekből keveset ért. A férfi nem elégszik meg a részleges ismerettel, a gyermeknek az is elég. Az élet mivolta csak később bontakozik ki előtte, mikor a tapasztalás elhalmozza tényekkel. Akkor majd összehasonlítja az összegyűlt tények csoportjait, kibontakozott és megnövekedett értelme egybevet, az ifjúkor emlékei - mint a kódexek látható írása mögött az eltemetett szavak - megjelennek a szenvedélyek mögött, mint a logika támpontjai, s amit a gyermek látomásnak vélt, a férfi agyában következetessé válik. A tapasztalat egyébként igen különböző, s jóra vagy rosszra fordul az ember természete szerint. A jó emberek megérnek, a rosszak elrothadnak.
Facebook
Pinterest