Idézetek a gyermekről
A gyermekek nyáron otthon voltak. Nőttek. Meglepő, milyen gyorsan tud nőni a gyermek. Ma még ostorral játszik s fabábuval. Holnap már új topánka kell neki s rendre kinövi a ruháit is. Észre se veszi az ember s már beleszól a nagyok beszédébe, ismeretlen barátai vannak, idegen gondolatok, vágyak, célok, szeszélyek hálója szövődik a lelke köré.
A gyermekek rendszerint nagyon jól ismerik a felnőtteket.
A gyermek Isten áldása. (...) De mint áldás, ráadás csupán. A házasság önmagában áldás gyermekek nélkül is. Ez lehet termékeny, de nem kell annak lennie. Senki sem mondhatja tehát: "Ezt a házaspárt nem áldotta meg Isten, mert nincsen gyermekük."
- Talán ha egy gyerek nem tanul, csak játszik, csakugyan szamárfülei nőnek. - Dehogyis! (...) Az igazság az, hogy ha egy gyerek ostoba kacatokra szorul, amikor játszani akar, már nem is igazi gyerek, hanem valóban szamár.
A gyerekek sosem voltak valami jók a szüleikre való hallgatásban - de sosem mulasztják el utánozni őket.
Az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát. Márpedig a gyermek a kiszámíthatatlanság koncentrátuma. A gyermek maga a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatja, mi lesz belőle, mit ad majd magának, s éppen ezért el kell fogadnia. Különben csak félig él, olyan, mint az úszni nem tudó, aki csak a part közelében, a sekély vízben tapicskol, holott az igazi tenger ott kezdődik, ahol már mély a víz.
A beteg gyermek megtört tekintetében egy jövendő haldoklik.
A gyerekek megsínylik az ilyesmit. (...) Jobban, mintsem a környezetük valaha is gondolná. A fájdalmat, a visszautasítást, a valahova tartozás hiányát. Olyasmi ez, amit nem lehet csupán kedvező életkörülményekkel jóvátenni. Nem pótolja az iskoláztatás, a kényelmes otthon, a biztos jövedelem vagy a kezdő tőke valami szakmához.
Nem fordulhatok vissza, nem ízlelgethetem azokat a napokat, azokat a pillanatokat, amelyekben kisfiú lehetek, apró szívességeket tehetek, odamászhatok anyám lábánál a vacsoratűzhöz, hogy fújjam. (...) Kiélveztem a gyermekkor utolsó pillanatát.
Kétféle ember létezik: az egyik felnőttként is képes gyermekszemmel nézni a világot, a másik nem.
A gyerekek mindig csúfolják egymást, nincs ebben semmi különös. Mindig van valaki, aki nevet, és egy másik, akin nevetnek.
Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek? Akkor se, ha nagyon akarjuk? Akkor se, ha én mindennap növök egy picit, és te már nem nősz tovább? Akkor se, ha holnap én ülök melléd, én mesélek, én fogom a kezed? Nem hiszem! Egyszer, egyetlenegy percig biztosan egyidősek lehetünk.
Az emberek nem igazán tudják, hogy a gyerekek miken mehetnek át.
Csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek. (...) Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak...
Miért van az, hogy önállóan és alkotóan gondolkodó embert szeretnénk gyerekeinkből nevelni anélkül, hogy nevelésük során hagynánk őket önállóan gondolkodni és cselekedni?
Facebook
Pinterest