Idézetek a félelemről
A Gonosz létezik. Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán. Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon.
Sokan lennének gyávák, ha lenne hozzá bátorságuk.
Az élet értelmét az alkotja, amikor szembeszállunk a félelemmel, ami a lelkünket uralja.
Az kényszerít rossz döntésre, ha a fájdalomtól való félelem motivál.
Kétféle ijedtség létezik; legalábbis az én felfogásom szerint. A tévés ijedtség és az igazi ijedtség. Szerintem általában csak a tévés ijedtség szintjét érjük el. Például amikor a vérteszt eredményére várunk, vagy amikor a sötétben hazafelé sétálunk a könyvtárból, és arra gondolunk, hogy a bozótban rosszfiúk rejtőznek. Az ilyen szarságoktól nem rémülünk meg igazán, mert a szívünk legmélyén tudjuk, hogy a vérteszt negatív lesz, és hogy senki sincs a bozótban. Hogy miért? Mert ilyesmi csak a filmekben történik.
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy érzi, egész biztosan összeomlik a világ, mert az lehetetlen, hogy csak úgy álljon közömbösen, és hagyja megtörténni azt, aminek nem lenne szabad megtörténnie, mert annyira igazságtalan, megalázó, vagy kegyetlen. Persze hiába várjuk szorosra zárt szemmel, behúzott nyakkal a robajt, a csörömpölést, a föld remegését, mert amikor felnézünk, minden változatlan: a környező házak nem dőltek össze, az utak, hidak nem omlottak be, az autók színes-fényes áradata szakadatlanul zubog tovább, és az emberek, mint a hangyák, tovább rohangálnak, életük kis csapásait követve. Mintha mi sem történt volna. Néha az ilyen világvég-érzéshez nem is kell, hogy valami szörnyű tragédia történjen. Néha elég egy mondat.
Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat.
A félelem nem más, mint a tudás hiánya.
Mert a mitől remegve remegtem, az jöve reám, és a mitől rettegtem, az esék rajtam.
Láttam a Sátánt. Ő bennem él. És benned. És körülötted mindenkiben.
Szemét dolog a félelem. Mert soha nem lehet tudni, mikor támad. Van, hogy az ember mögé settenkedik, és vihog, mint egy jó barátnő hetedik általánosban. Aztán jól tarkón vág, és már térdre is rogyunk, mielőtt megtudnánk, mi volt az. Máskor látni lehet az érkezését. Csak egy pötty a horizonton, az ember meg kalitkába zárt kanári.
Így győzik le a gyerekek magukban a félelmet. Elalszanak.
Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kívánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.
Félelem nélkül nem létezik bátorság sem.
Kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk... Igen, ez alapigazság... Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól.
Facebook
Pinterest