Idézetek az emberismeretről
Inkább azzal törődj, hogy saját magukkal elégedetté tedd az embereket, semmint azzal, hogy veled elégedettek legyenek.
Lényegünket tekintve nem különbözünk. Ami nekem fáj, ami nekem örömet okoz, ami nekem fontos, az másokra is érvényes.
Az emberekben igen erős a készség, hogy a gép alkatrészei legyenek. Ehhez egészen hasonló ugyanis az igazi közösségben is szükséges. Amikor például jönnek a vándorló rénszarvasok, akkor mindenkinek menni kell a vadászokat segíteni. Ez a fajta irányításnak való engedelmesség hozta létre a sikert, amit az ember elért az evolúció során. De amikor nagy tömegű lesz a társadalom, elkezd apró kisebb érdekközösségekre bomlani, és jönnek a konfliktusok és a háborúk.
Néha épp azok, akikről senki sem hinné, hogy képesek bármire, tesznek elképzelhetetlennek tűnő dolgokat.
Ha meg akarsz ismerni egy embert vagy asszonyt, utazz vele vagy tíz-tizenkét órát együtt. Ez valóságos próbaköve annak, hogy igazán udvarias és illedelmes lélek-e valaki vagy csupán gyönge máz-e rajta a kultúra. Az erőszakos vagy lompos vagy irígy vagy civakodó természet kiütközik és a megtett mérföldekkel négyzetes arányban nő. Két barát vagy két szerető a végső állomáson már mint két ellenség szállhatnak le. Vonaton és veszedelemben látszik meg az ember.
Addig nem ismersz valakit, amíg nem tudod, hogy mit akar.
Az ember nem akármilyen teremtmény, nemcsak ésszel, hanem az állatok ösztönével is rendelkezik. S az ösztön nem csal. Isten tudja, hogyan és miképpen, a lelkünk mélyén, a zsigereinkben, a bőrünkben, az agyunkban rejtőzik ez az ösztön. S el sem lehet mondani, hányszor és miképpen jelentkezik.
Az evolúció felfogható úgy is, mint vakvágányok, zsákutcák labirintusa, és semmiképpen sem tartható képtelennek az a feltételezés, hogy az ember eleve adott poggyászában - noha tartalma minden más teremtményénél összehasonlíthatatlanul színesebb és gazdagabb - rejtőznek bizonyos, az önrombolás, önpusztítás irányában ható hibák, tévedések is.
Nem kor kérdése az, hogy ki hogyan látja a világot.
Az ember, különösen az alkotóember hihetetlen kreatív tud lenni önmaga felmentésében, ezért mindenféle világkép, elkötelezettség megmagyarázható morális érvekkel. Annyit is érnek.
Ha az ember vágyik valamire, nem érdekli, hogy az javára válna-e vagy sem.
Az emberi társadalmaknak az a hajlama, hogy egymással versengő csoportokra hasadjanak, túlságosan is fogékonnyá tette tudatunkat előítéletek átvételére, népirtó háborúk viselésére. És bár fejünkben van annak képessége, hogy működő társadalmat hozzunk létre, ezt a képességet nyilvánvalóan nem használjuk helyesen.
Az emberek egy része lebutítja a világot igenekre és nemekre, így könnyítik meg saját közlekedésüket a világban. Mintha mindenre tudnák a választ.
Nem agyembernek és nem is ösztönlénynek lettünk alkotva, hanem embernek.
Az emberek könnyen felejtenek és megbocsátanak. Szeretteik elvesztését megbocsátják, de azt már nem, ha az egzisztenciájukat kihúzzak a talpuk alól.
Facebook
Pinterest