Idézetek az életről
A vízen pattogó kavics éppolyan, akár a lelketek útja. Hogy hányszor ütődtök neki a felszínnek, az csak rajtatok múlik. (...) Látszólag én befolyásolom az eldobott kő útját, de csupán elindítom azt. A kavics alakja, szilárdsága a meghatározó a bejárt út során.
A koporsó szűk, de amíg kényelmetlen benne feküdni, az életről szól.
Az ember megy a sodrással és a változó világ hullámai úgy dobálják az élet piciny csónakját, ahogy az meg van írva.
Meghalni sokkal könnyebb és természetesebb, mint életben maradni...
Az élet túlságosan nehéz, minden más túlságosan könnyű.
Elég nehéz manapság úgy élni, hogy közben életben maradjon az ember.
Jelenünk a múlt nyomaitól hemzseg. Valóságos történetek vagyunk önmagunk számára; elbeszélések. Én nem az a hústömeg vagyok, amelyik e pillanatban szétterül a heverőn, és a laptopján leüti az "a" betűt, hanem a gondolataim: ez vagyok én, telis-tele az éppen leírandó mondat nyomaival; én magam vagyok: anyám gyengédsége, az a derűs komolyság, amellyel apám irányított; én magam vagyok: a serdülőként tett utazások, az olvasmányaim, amelyek rétegről rétegre leülepedtek az agyamban, szerelmeim, kétségbeesett lelkiállapotaim, baráti kapcsolataim, mindaz, amit írtam, amit hallgattam, az emlékezetembe vésődött arcok. Mindenekelőtt az vagyok, aki egy perccel ezelőtt öntött magának egy csésze teát. Az vagyok, aki egy pillanattal korábban bepötyögte ennek a számítógépnek a billentyűzetébe az "emlékezet" szót. Az vagyok, aki egy pillanattal ezelőtt kigondolta ezt az éppen most kiegészítendő mondatot. Ha mindez eltűnne, vajon léteznék-e akkor is? Én ez a hosszú regény vagyok: az életem.
Néha észre sem veszed, hogy valami megváltozott, azt hiszed, hogy te te vagy, és az életed nem változik. De egy nap felébredsz, körülnézel és már semmi sem ismerős, egyáltalán semmi.
Az ember nem tudja, mi az, hogy élni, amíg szembe nem kerül a halál kockázatával.
Az "értelem" szónak csak az egyéni emberi élet szintjén van jelentése. A világmindenség létének nincs "értelme".
Ha elég alaposan keresek, megtalálok a világban mindent, amire szükségem van.
Annak van élete a halál előtt, aki léte végességének és elkerülhetetlen halálának tudatában olyan értékrendet alakít ki magában, amelyben a legfőbb érték a belső harmónia önmagával és a világgal, és a teljes függetlenség mindattól, ami természetétől fogva időleges, mulandó.
Az élet nem több, mint egy rövidke sóhajtás az örökkévalóságban, egy lepke kósza szárnycsapása, egy apró villanás, amely máris kialszik a mélységes sötétségben, olyan győzelem, amely magában hordozza a vereséget, egy olyan út, amely bármennyit tekereg is, végül elkerülhetetlenül a szakadékba torkollik, olyan mosoly, amely könnyekbe fullad.
Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló. Mely viztömegjét magával ragadja Milliárdnyi cseppben, S itt-ott felszinre kerül Örök törvényű véletlenségből Egy-egy megfénylő habja.
A szellemi úton az embernek előbb-utóbb választania kell, hogy megelégszik-e a világi örökségével, vagy valami olyat keres, ami azon túlmutat. Utóbbi elnyeréséhez elkerülhetetlen, hogy a világi élet vonatkozásában áldozatokat hozzunk.
Facebook
Pinterest