Idézetek az életről
Az élet hatalmas hajtóerő. Még a legviharosabb történelmi idők súlyos megpróbáltatásai között is kifurakodik fejével az anyaölből az embercsemete, és dühös sivalkodással követeli helyét ezen a világon, akár tetszik a szüleinek, akár nem; az emberek egymásba szeretnek tekintet nélkül arra, hogy a szerelemhez sokkal kisebb a külső adottságuk, mint például a fajdkakasnak, amely a hótól megtisztult tavaszi tisztáson oly pompásan illeg-billeg hatalmas farktollazatával.
Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj
Mögöttünk örök csend, előttünk is örök csend, és létünk rövid idejét úgy kell leélnünk, hogy a futó pillanat boldogságával töltsük be a csend egész megmérhetetlen ürességét.
Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj
Én mindig úgy éreztem, hogy az élet igazi értelme az, hogy boldog legyél, hogy örvendj az életnek, hogy elérj oda, ahonnan nem akarsz megint máshova eljutni. Annyian élnek küszködve, próbálván elérni oda, ahol nincsenek, de valahogy soha nem érkeznek meg.
Talán egyszer majd el tudjuk fogadni, hogy csak hagyni kell az Életet, hogy tegye a dolgát, és nem azt hinni, hogy közbe tudunk avatkozni. Nem. Nem tudunk. Legalábbis a nagy dolgokba nincs beleszólásunk. Azok csak úgy jönnek. Nem kérdeznek, beállítanak, mert aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Aminek el kell mennie, az bizony elmegy. Eltűnik, és nem jön vissza. Miért is jönne. Nincs rá szükséged. Hiheted, hogy de, viszont az Élet nem traktál feleslegesen - ha tudatos vagy. Ha csapongsz, és képtelen vagy a szíved után menni, akkor persze mások lesznek a szabályok. Ha menne, ragaszkodsz hozzá tíz körömmel, görcsösen, és tönkreteszed az egészet. Talán te is érzed, de mennyire jó az, amikor elhiteted magaddal, hogy te szövöd a szálakat. Pedig az igazság az, hogy a szálakba nem szólhatunk bele. Azok szövődnek maguktól. Azt hiszed, hogy de, közben meg vannak kötődések, amik túlmutatnak mindenféle egyszerűségen, mert különlegesen elszakíthatatlanok a maguk nemében.
Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik. Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámul földet és eget; De ifjúsága gyorsan elmúlik, Erőtlen aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Kiirthatatlan vággyal, amíg él, Túr és tűnődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanul Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság műve van porán.
Addig, amíg többet akarsz és nem elégszel meg annyival, amid van, addig változhat az életed... és tudod mit? Változni is fog. Csak jobb lehet. Csak hidd el, hogy megérdemled. Hidd el, hogy neked is lehet jobb, mert miért ne, csináld és ne kérdezősködj. Húzzál előre, oda, ahova érzed, hogy menned kell. Ne foglalkozz semmivel, csak élvezd az utat. Talán ez a legnehezebb. Mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben feladnád az egészet. Mosolyogni, miközben hullanak a könnyeid. Elfogadni, hogy az élet edz, és nem ellenkezni. De menni kell. Nem feladni, mosolyogni, harcolni, leginkább magaddal, és hinni. Hinni mindig, mert semmi sem történik véletlenül. Minden téged szolgál, ha hiszed, ha nem. És tudod mit? Csak ez számít.
Világunk nem statikus: folyton új problémák merülnek fel, és a régi válaszok sokszor elavulnak. Ahogy Lewis Carroll Vörös Királynőjének, nekünk is nagyon gyorsan kell futnunk, hogy nyugodtan állhassunk.
Az élet olyan, akár egy szardíniakonzerv. Mindenki a konzervnyitót keresi.
Ó, álmodó, nincs hit szívemben, nincs isten, aki óvna engem, anyámnál is öregebb lettem, s a halál egyre közelebb, - terítsd arcomra álmodat majd, mint egy szemfödelet!
Nem vezet jóra, ha abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy már végeztünk az élettel. Valahányszor úgy érezzük, hogy a történetünk már befejeződött, a sors rögtön készen áll, hogy megtréfáljon: új lapra fordítja életünk könyvét, és egy egészen más fejezetet mutat meg nekünk.
Az élet nem visszhangozhatja örökösen a múltat, hogy elhaló szózataiból kiolvassuk, majd újraolvassuk azokat az üzeneteket, amik után fékezhetetlenül vágyódunk.
Sajnálom, hogy eltart élethossziglan, amíg megtanulunk élni.
Szégyen (...), hogy élnünk kell, de tragédia, hogy csupán egyetlen életünk van.
El voltunk rá szánva, hogy fütyülünk arra, amire fütyülnünk kell, hogy új világot építünk a semmiből, ha ebből a meglévő világból semmit se lehet megmenteni, életem egyik legjobb napja volt, amelynek során éltem az életemet anélkül, hogy egy másodpercre is eszembe jutott volna az életem.
Bánni fogod. Tuti, hogy bánni fogod, ha nem élsz. Nem most, nem is holnap, majd évek múlva. A mostot, hogy bénáztál. Fájni fog, hogy nem tetted meg, a fejedet fogod a falba verni, mert egyébként is miért voltál gyáva, meg hasonlók. Pedig csak merni kellene. Odafigyelni arra, amit érzel, és azt csinálni. Nem kifogásokat keresni, nem hisztizni, hanem húzni előre, és igenis felvenni a kesztyűt, ha az Élet a lábad elé dobja. Mondj igent, mosolyogj, szeress, bátran, kérdés nélkül, és semmit se vegyél túl komolyan. Merni neked kell. A te életed.
Facebook
Pinterest