Temetés
Ne gondolja senki, hogy egy temetést másmilyen megtervezni, mint például gimnáziumi tanévnyitóra készülni. Mindennek van eleje meg vége. Az iskolának a ballagás a vége, az életnek meg az, hogy meghalunk.
Nem bírtam eldönteni, hogy hamvasztást akarok-e, vagy sima elföldelést. Azért sok érv szólt a hamvasztás mellett, de a koporsóra hulló föld hangjának drámaiságáról nehezen bírtam volna lemondani. Annyira morbid, ugye? Inkább vicces. Humor nélkül ezt nehezen lehetne felfogni, senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ezzel nem lehet viccelni. Mert ki kell nevetni ezt az egészet, persze a felelősség birtokában, na, úgy megengedhetjük magunknak a humort. Az élet ennyire sablonos és morbid.
Mi, magyarok,
szívesen álljuk körbe a gödröket, szeretjük a végső
kátyújukba leeresztve látni kihűlt szeretteinket,
ugrándozni utána szívünkben vagy képzeletünkben,
vagy parányi lépést hátrahőkölve belekapaszkodni
egy élő hozzátartozónkba, vagy ha már egyetlen
ilyenünk sem maradt kéznél, nem idegenkedünk
a szomszédunktól se.
A sírkövek esztétikuma már aligha tudja a jobblétről jobb kedvre deríteni az ott nyugvókat.
Ha te nem mész el mások temetésére, ők sem jönnek el a tiedére!
Ezzel a népszerűséggel örülhetek, ha a saját temetésemre kapok meghívást.
A nagyapám amúgy igen jelentéktelen ember volt. A temetésén a halottaskocsi ment leghátul.
Nem a halál szörnyű, hanem a temetés. A halál nem szerencsétlenség. Csak szomorúság azoknak, akik a Földön maradtak még s egy kedves valakijöktől látatlan időre el kell búcsúzniok.
Mindegy, hogy rendes temetést kapunk, vagy a farkasok falnak fel. A szenteltvíz csak koszos lé.
Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik... Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos! Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem.