Tanárok
Az oktatásnak elvileg két résztvevője van: a tanár, aki ismereteket közöl, és a diák, aki ezeket az ismereteket befogadja. Valójában mi tanárok lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a közlés iránya nem ilyen egyoldalú. A diákok is tanítanak minket, például azzal, hogy egynémely alapfeltevésünk nekik kevésbé nyilvánvaló, vagy hogy olyan kérdéseket tesznek fel, amikre addig nem gondoltunk.
Tanár és tanítvány összehangolódása éppúgy szerencse és önfegyelem dolga, mint a házasság vagy bármely más, felnőtt és felnőtt közötti viszony.
A tanár, aki azt állítja, neki minden diák egyforma, hazudik. A kirándulások, a nyári építőtáborok közben kibújik belőle az ember. Még akkor is, ha ezeket a rokonszenveket igyekszik jó alaposan elföldelni.
A tanároknak jól tápláltan kell elmenniük az iskolába, hogy elviseljék azt az embernyúzó munkát, amellyel a tudás fáit vagy akár csak apró bokrait elültetik egy olyan talajba, amely az esetek nagy többségében inkább puszta fenyér, mint termékeny föld.
Addig tanító-e valaki, amíg alkalmazásban áll, vagy mint a miniszterelnököt, haláláig megilleti a címe? Sőt, azon is túl, rá lehet-e írni a sírkövére akkor is, ha mint tanító elbukott, állásától megfosztatott? Fölösleges kérdések ezek, mert melyik épeszű ember akarna manapság tanítónak látszani, ha nem az? Vagy akár akkor, ha az.
Az iskolában a tanárok számára láthatatlanul folyik a való élet. A gyerekek kiismerik a tanárok, a rendszer gyenge pontjait, és igyekeznek ezeket a maguk számára előnyösen kihasználni. Kommunikálnak egymással, leveleznek, sugdolóznak, amikor csak tudnak. A nyíltan ellenálló gyerekek hősök lesznek. Egyenlőtlen hatalmú ellenfelek között folyik az iskolának nevezett csendes háború.
A tanár, aki osztályát a büntetésektől való félelemmel kormányozza, az egyik leghatásosabb befolyást gyakorolja a gyerekre, hogy az ellentmondásos viszonyban legyen a társadalommal. Taníthatja a gyerekeket pontosságra az aritmetikán keresztül, a gondolatok kifejezését az olvasáson keresztül, de nem taníthat társadalmi felelősségtudatot a történelem és a földrajz tanításával, azt akarván bizonyítani, hogy a köztársaság jobb, mint az önkényuralom, anélkül, hogy az osztályteremben ne köztársaság lenne, hanem önkényuralom.
Amikor az ember tanít, nem engedheti meg, hogy a tanítványai előtte járjanak, különösen nem a technológia terén.
A tanítók, akik legdrágább kincsünknek, gyermekeinknek szellemét fejlesztik; akik az emberiség ideális javaival ajándékozzák meg őket, amelyen rozsda nem fog, mely meg nem vág, a tanítók teszik le jövőnk épületének alapkövét, az ő kezükbe van letéve hazánk boldogulásának sorsa.
Ez a baj ezekkel, ezekkel a felnőttekkel, főleg a tanárokkal, mindig várnak valamit. Plusz cifrázzák. Készülhetnének a legrosszabbra, és akkor apró meglepetések érnék őket, de nem, ők folyton várnak tőled valamit.
Egy olyan tanárnak, aki a lelkét is beleteszi a tanításba, mindig megvan a hozadéka. Ott a diákok máshogy állnak a dolgokhoz.
Azt hiszed, hogy kemény veled a tanár? Várj csak, míg találkozol a főnököddel!
Facebook
Pinterest