Mécs Anna

Már csak pár nap van hátra karácsonyig, az emberek átlagos térfogata kétszeresére nőtt az ajándékoktól. És mintha versenyt cipekednének, minden egyes csomag azt üzeni: az én terhem a legnagyobb.

A zebrán átkelni olyan, mint egy ütközet. Harcba indulunk, hogy átérjünk a túloldalra.

Fontos, hogy összetartsunk, és a család közös kolbászát töltögessük ahelyett, hogy a saját pecsenyénket sütögetnénk.

Van az, amior belecsúszom. Amikor a döntéseim külön-külön jó döntések, és mégis, a végén, összességében egy orbitális hibává állnak össze.

A tanár olyan, mint a kutya, minden emberévben hetet öregszik.

Hogyha kiállsz a porondra, és valamit mondasz, akkor téged nagyon fognak utálni. Imádni is, de utálni sokkal hangosabban.

Én demokráciában élek. Nem kell attól félnem, hogy a legjobb barátaim jelentéseket írnak rólam. Nem kell attól sem félnem, hogy egy írásomért majd bebörtönöznek. És attól sem kell félnem, hogy a szabadságért fegyvert kellene ragadnom. Sok vérlázító dolog történik ma az országban, de mégis semmi ahhoz képest, amiben apa élt, amiben a szüleink vagy a nagyszüleink éltek. Mi szabadok vagyunk. Magunk élhetjük és uralhatjuk az életünket. Nem kell szerelem és börtön között, szabadság és élet között választanunk.

Nem egy nagy folyam az idő, ahol a napok tartanak valahova, hanem egy tömött tér, ahol váj magának egy kis lyukat, és amint egy centit előrelép, ugyanolyan sötét lesz körülötte minden, előtte is, mögötte is.