Hasonlat
A zenekar olyan, mint egy család. Nem tudjuk megválasztani a családtagjainkat se meg a zenekartagokat se.
A tudomány olyan, mint egy egérfogó, aki egyszer beledugta a fejét, az egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudja kihúzni onnan.
A megérzés olyan, mint ködös autópályán az előttünk haladó gépkocsi hirtelen felizzó féklámpája. Ha nem figyelünk rá, könnyen beleszaladunk a végzetesbe.
A bizonyítás olyan, mint egy ösvény: egy jól ismert területről vezet el távoli csúcsokhoz a matematika tájain át.
Bárkivel előfordul, hogy egy zeneművet újra és újra meghallgat, és ilyenkor újabb, korábban észrevétlen harmóniákat fedez fel benne; a matematikus is gyakran éppily örömöt lel a bizonyítások újraolvasásában, mert ilyenkor tárulnak fel az őket leheletfinoman összetartó apró részletek.
Az olvasnivaló az olvasóra kell hogy hasson - az teljesen mellékes, hogy az író munka közben mikor milyen hatások alatt áll éppen.
Egyszeriben kettővel kevesebben leszünk a családban, minden nehezebb lesz, ráadásul olyan ez, mint mikor egy edénynek letörik a fele, abból többé nem lesz edény, mint ahogy egy családból sem lesz soha többé kerek család.
A tudósoknak követniük kell a bizonyítékokat, szól a régi bölcsesség. A bizonyítékok követésében megnyilvánul egyfajta alázat, amely felszabadítja az embert a megfigyeléseit és következtetéseit ködbe burkoló prekoncepciói alól. Nagyjából ugyanezt el lehet mondani a felnőttkorról is, amely a találó definíció szerint "az a pont, amikorra az ember már elég tapasztalatot összegyűjtött ahhoz, hogy a modelljei általában sikeresek legyenek a valóság előrejelzésében".
Összeilleszted a cipzár két végét, megfogod a cipzárkocsit és lassan elkezded húzni felfelé, és segítségével a fogak lassan összeérnek, egymásba kapaszkodnak, elválaszthatatlanul. Ez a kis szerkezet összeilleszti őket, és már nem lehet széttépni. Ahogy a lelkeket sem. Amiket a szeretet fokozatosan, napról napra illeszt egymáshoz. Egymásba. Elválaszthatatlanul.
Az ember egy kicsit olyan, mint a gyümölcs: az egyik túl korán elfonnyad, a másik csak sokára érik be igazán.
Hajlamosak vagyunk (...) azt hinni, hogy a kicsi és nem ehető élőlényekre kevésbé van szükségünk."Hát kihalnak, na és? Csak nem fontosabb néhány haszontalan gyom és csúszómászó, mint az ember?" Ez a látszólag józan felfogás nem veszi tudomásul azt a ma már nyilvánvaló tényt, hogy a természetben szinte semmi nem haszontalan: a vad fajok olyan szolgáltatásokat nyújtanak nekünk, amiket nélkülük csak igen körülményesen tudnánk megszerezni. Ráadásul igen drágán is, míg ők ingyen adják. Elvesztésük ugyanolyan veszélyekkel jár, mintha, mondjuk, egy repülőgépből kihullanának az apró és látszólag jelentéktelen tartószegecsek.
Ha logikai úton próbáljuk megérteni az őrültséget, az olyan, mintha fáklyával keresnénk a sötétséget.
A testben folyamatos bontás és építés zajlik, akár egy építkezésen. Naponta látod magadat és a többieket, de egyik napon sem észleled, mennyi omlik össze benned, és mennyi épül fel. Rejtély, hogyan zajlik az, ahogyan a kalóriák adnak és elvesznek. Hogyan tüntetnek el benned minden nyomot, amikor elvesznek tőled, és hogyan kerül beléd minden vissza, amikor adnak. Nem tudod, mikor kerülsz felfelé ívelő pályára, csak azt érzed, hogy megint van erőd.
A szerepekkel a színészek gyakran úgy vannak, mint az emberek a feleségükkel. Kívánják a másét.