Haláltudat
A remény mesterkedései, akárcsak az ész érvei, tehetetlennek bizonyulnak a halál kínzó tudatával szemben.
Viszonylag fiatal korunk óta valamennyien tudjuk, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia, még nekünk is. Más kérdés, hogy saját halálunkat azért igazából nem tudjuk olyan mértékben el is hinni, hogy számoljunk vele, mint realitással, és sorsunk alakításakor a tekintetbe veendő tényezők egyikeként tartsuk szem előtt.
Féljük a halált, de a halál az, ami életre kelti az időt. Nélküle az élet jövő nélküli, határtalan területté válik.
Mindannyian meghalunk, és a halál sokkal tovább tart az életnél. Úgy érzem, bizonyos értelemben sejtem, milyen lesz, hiszen a születésünk előtt is "halottak" voltunk.
A halál tudatosítása valódi megvilágosító élmény lehet, különlegesen hasznos katalizátor életszemléletünk megváltoztatásához.
Amikor végül is rájövünk, halandók vagyunk, a törékenység égető, szívet tépő érzése vesz erőt rajtunk; látjuk, hogy minden pillanat, minden lény mennyire értékes, és ebből az érzésből mély, tiszta és határtalan könyörületesség fakad bennünk mindenki iránt.
Nem könnyű a halál tudatával élni, de még nehezebb lenne hinni a halhatatlanságban, aztán rájönni, hogy tévedtünk.
Mihelyt gyereke születik az embernek, ráébred, hogy meg kell halnia. Az ember a gyerekében a tulajdon sírkövét látja.
Nem tudjuk, hol és mikor vár ránk a halál, így inkább nekünk kell várnunk rá. A halál tudatos várása növeli az egyén szabadságát. Aki megtanulta az állandó szembenézést, már nem lehet többé gyáva. Aki megértette, hogy a halál nem az ördög mesterkedése, a gonoszságokkal találkozva többé nem szenved úgy, mint azelőtt. Az élet: szolgálat, a halál: felszabadulás.
A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta... Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?
Az ember együtt él a halál gondolatával is, de titkos reményt táplál, hogy vele talán mégsem történik meg az elkerülhetetlen.
Nem láttam még vadat, mely szánná magát.
A madár fagyottan zuhan le az ágról,
de sosem gondolt rá, hogy sajnálja magát.
Az emberek csak akkor élnek igazán, amikor tudják, hogy meg fognak halni. (...) Előtte minden más csak elpazarolt idő. Nem is tudod, milyen jó dolgod van, amíg nem vagy igazán szarban.
Facebook
Pinterest