Haláltudat
Az állatok közül egyedül mi látjuk utunk végét. És azt is csak mi mondhatjuk el, mielőtt meghalunk: igen, ezért érdemes volt világra jönni.
Az élet leggyomorszorítóbb része az elmúlás árnya. Végig ott lebeg a fejünk felett, megkérdőjelez bármit, amit teszünk. Nevetségessé teszi a céljainkat, a terveinket.
Ahogyan a társas kapcsolatok jót tesznek velünk, úgy egy transzcendens valami is kellemes érzéssel tölt el minket - hihetünk egy istenségben, de hihetünk a tudományban is. Csak ennek a mindenekfeletti kapcsolatnak az átérzésével vagyunk képesek kétségbeesés nélkül szembenézni a saját halálunkkal.
Az ember az egyetlen olyan élőlény, aki azzal a tudattal éli le az életét, hogy tisztában van vele: egyszer egészen biztosan vége lesz ennek a csodálatos földi utazásnak a halállal.
Nem szabad félni. Mindenki meghal egyszer, az én életemnek pedig most lesz vége, ez az epizód az utolsó felvonás, nem lesz több. Olyan nyugalom töltött el, ahogy néztem éjszaka az ürességet. Nem volt abban semmi irgalom. Ott volt a halál lehelete a nyakamon, nem volt az semmilyen szagú, de különösképpen félelmetes se. Olyan egyszerű volt, és hétköznapi, hogy jómagam is megdöbbentem. Akkor ez lenne az, amitől az emberek annyira nagyon rettegnek? De hát ez semmi. Elfogadtam, hogy megtörténik velem.
Mi lett azzal a pillanattal, amikor az ember először vett tudomást a halálról? Mert volt egy olyan pillanat, gyerekkorodban, amikor először ébredtél rá, hogy nem tartasz örökké. Megrendítő lehetett - beleéghetett az ember emlékezetébe. És mégsem tudok rá visszaemlékezni.
Kis gyermekek,
kikben csak úgy pezseg
az élet, a halál felől
ugyan mit sejtenek?
Facebook
Pinterest