Halálos ágy
Ha majd a fekszem a halálos ágyamon, kétharmad rész pánik lesz bennem, egyharmad rész meg ez a gondolat: "Na jó, akkor lássuk, mi jön most!".
Bizonyosak lehetünk abban, hogy halálos ágyunkon a végső mérleg részeként elkönyveljük (...), hogy sok, túl sok erőt és időt fordítottunk arra, hogy bosszankodjunk, és másoknak egyfajta tehetetlen árnyjátékban visszafizessük azt, amiről, mivel tehetetlenül elszenvedtük, tudtunk egyáltalán.
Hasznos szellemi gyakorlat lehet, ha elképzeljük magunkat halálos ágyunkon. Mit kívánnánk, mivel töltöttünk volna több, és mivel kevesebb időt? Azt nem fogjuk megbánni, hogy megnéztük társunkkal a naplementét, és a kezeink egymásba kulcsolódtak, miközben meleg fényű izzás ereszkedett le a horizontra. A kisgyerekeinkkel tett vasárnapi sétákat sem fogjuk sajnálni, amikor még elvarázsolta őket a lassan feltáruló világ. Azokat a kissé vadul sikerült, tengerparti nyaralásokat sem fogjuk bánni, amelyeket kamaszként töltöttünk el barátainkkal. Az után fogunk áhítozni, hogy bárcsak visszatérhetnénk azokba az időkbe - ha csak egy pillanatra is -, és újra átélhetnénk, amit akkor éreztünk. Az egyik szemünk nevet, amiért akkora örömöt éltünk át, a másik sír, amiért nem ismételhetjük meg. Azt sem fogjuk bánni halálos ágyunkon, hogy törődtünk egészségünkkel, azt viszont igen, hogy túl sokat lógtunk a telefonunkon, és túl sokat maradtunk bent túlórázni. Bánni fogjuk, hogy nem mondtuk el szeretteinknek, mennyit jelentettek nekünk. Bánni fogjuk, hogy olyasmi miatt idegeskedtünk, amin nem változtathattunk. Bánni fogjuk, hogy nem nyitottuk meg szívünket a világ előtt. Ne várjunk, míg túl késő lesz! Kezdjük el még ma azt az életet élni, amelyet megérdemlünk!
Az újrahasznosítás meg a sebességkorlátozás értelmetlen baromság. Annyit ér, mint a halálos ágyon leszokni a dohányzásról.
Egyetlen ember sem mondta még azt a halálos ágyán, hogy bárcsak több időt töltött volna az irodában.
Nem sok ember bánta meg a halálos ágyán, hogy túl kevés autót vett, vagy túl kicsi családi házat épített. Azt viszont sokkal többen megbánták, hogy szeretteikkel nem töltöttek elég időt, nem becsülték meg őket eléggé, vagy nem hagytak rájuk méltó örökséget.
Valójában minden ember úgy érzi, hogy a gyermekkor valamilyen utópisztikusan jó időszak volt, és mindenki szeretne visszatérni a gyermekkorába. Még a halálos ágyukon fekvő öregemberek is nosztalgiával eltelve gondolnak vissza gyermekkorukra - az áldott gyermekkor szépségére, boldogságára, a virágokra, a pillangókra, az álmokra és a tündérmesékre. Gyermekkorában mindenki Csodaországban él - nem csak Alice, de mindenki más is. Ez az emlék mindenkit elkísér.
Legkevésbé féljük a halált, mikor legborzasztóbban lép előnkbe: szeretteink halálos ágyánál. Óh, mert akkor örömmel halnánk meg, hogy megváltsuk a fenyegetett drága életet!
Ott nyugszik hát végre. A halálos ágyán megtért, jámbor korhely. Két végén égettem a gyertyát, igaz? Adj bort, felhajtom, a palackot meg nekivágom a nagyvilágnak. Mutasd Jézus halálát, felmászom a keresztre s kilopom szögeit saját tenyeremnek. Elmegyek most, kicsoszogva a világból.
Szerinted rájöhetsz valaha, hogy ki vagy valójában? Legfeljebb a halálos ágyadon lehet majd valamicske benyomásod, miután lepergett előtted az életed filmje.
Lehetséges, hogy Istennek az emberiség iránti érdeklődése és szeretete merő illúzió, csakúgy, mint a feltámadás ígérete. De ez az illúzió százmilliókat vigasztalt életükön át és a halálos ágyon.
Facebook
Pinterest