Fénykép
Kétféle sajtófotós létezik: a canonista és a nikonista. Kettejük ellentéte kibékíthetetlen, csökönyös harcot vívnak saját fényképezőgép-márkájuk mellett.
A profilkép ígéret és álca, sűrítve hordozza a közösségi oldal lényegét, miszerint mindenki a lehető legvonzóbb és legegyértelműbb oldalát igyekszik a világ elé tárni, gondosan kitakarva az oldalhajtásokat.
A festők mindig szebbnek festik a hölgyeket, mint amilyenek a valóságban, mert különben nem kapnának rendelést. Az az ember, aki a fénnyel írt képeket készítő gépet feltalálta, tudhatta volna, hogy sohasem lesz vele sikere, mert túlságosan becsületes, és cseppet sem hízeleg.
Vannak olyan képek, amelyek nem arra jók, hogy emlékeztessenek, hanem hogy megértessenek valamit. Olyan képek, amelyek egy-egy kor szimbólumává lesznek, bár a szerző ezt még nem tudja, amikor elkészíti a képet.
Aki fényképez, mintegy arra kényszeríti az embereket, hogy olyan dolgokkal szembesüljenek, amikkel nem számoltak. Eltéríted őket az útjukról, a terveiktől, természetes pályájukról.
Az írói válságok valószínűleg mélyebbek, mármint nehezebben feloldhatók, mint a fotográfusi válságok, már ha van bármi értelme az összehasonlításnak. Azért nehezebben feloldhatók, mert a külvilág nem tud segítséget nyújtani. Belül történik minden. A fotográfiában is belül történik szinte minden, de ennek a történésnek az egyik legerősebb eleme a pillanatnyi reakció a minket körülvevő, pillanatnyi valóságra, akár természetes fénynél szemléljük azt, akár mesterséges fényben mi magunk teremtjük meg a valóságot.
Egyetlen olyan művészet sincs, amelyik oly mértékben függene a minket körülvevő világtól, mint a fotográfia.
A képek válogatása, szerkesztése, ami ugyanúgy a fotográfusi alkotómunka része, mint az exponálás, az lehet mindenestül és kétségbevonhatatlanul az enyém. De maga a leexponált kép többé vagy kevésbé a véletlen műve is. A legátgondoltabb életműben is.
A téboly és a szentség a fotográfia számára valószínűleg elérhetetlen. Ha percekig mozdulatlanul ülök egy zongora előtt, a csend lehet zene, még a fehér papír is lehet vers - de a falra akasztott üres keret mindig festmény, soha nem fotográfia.
Semmi nem indokolja, hogy ne tekintsek a sajátomnak jó pár olyan fotográfiát, amelynek készültekor jelen se lehettem. És ennek természetesen semmi köze a szóban forgó képek minőségéhez. Egyszerűen csak kiszámítható, hogy az adott helyen és időben én magam is ugyanazt vagy valami mérhetetlenül hasonló képet készítettem volna. Egyetlen más művészet sem enged meg efféle számolgatást. Akkor döbbenünk rá, milyen szűkös tarsoly a valóság, amikor egy kupacba szedjük az elmúlt másfél évszázad már-már gyanúsan hasonló fotográfiáit.
Még senki nem látta a saját arcát. Még a tükör is fordított képet ad. Még a fényképen is a pillanatokkal vagy évtizedekkel korábbi arcom látom. Tulajdonképpen nincs más választásom, mint a tükörképem és a mások állítása alapján elhinni a képnek, hogy én vagyok rajta. Ez a hit mégis rendíthetetlenebb minden más hitnél.
Minden egyes kép, még a legpocsékabb is mindenekelőtt azt igazolja, hogy nem egy szoba sarkában, egy íróasztalnál telt a fél életem. Az, hogy a képeim egy részének ezen túl is van jelentése, ehhez képest istenigazából csak ráadás.
Akkor fényképezhetném a valóságot, ha sikerülne Isten szemével látnom. Ennek hiányában csak a saját képeim készíthetem.
Minden egyes szelfi, amit készítünk, az összes jól sikerült naplementénk vagy a tegnapi vacsoránk képe, amit elraktározunk a felhőben, valamiképp az életünk kiterjesztéséről szól a fizikai elmúlásunk utáni időkre. Az egyórás vasárnapi mise és az ötperces esti imádság egy olyan, már-már kötelező önimádat-rituáléra lett lecserélve, ami naponta órákat visz el az életünkből, de megnyugvást nem ad. Az összes jól tárolt, vigyorgó szelfink ellenére egy hét alatt többet szorongunk, mint bármelyik kétszáz esztendővel ezelőtti felmenőnk egész életében. Kétségtelen, hogy mi szinte mindent jobban tudunk nála, de gyászolni és elmúlni jobban tudott, mint mi.
Facebook
Pinterest