Evés
A testben folyamatos bontás és építés zajlik, akár egy építkezésen. Naponta látod magadat és a többieket, de egyik napon sem észleled, mennyi omlik össze benned, és mennyi épül fel. Rejtély, hogyan zajlik az, ahogyan a kalóriák adnak és elvesznek. Hogyan tüntetnek el benned minden nyomot, amikor elvesznek tőled, és hogyan kerül beléd minden vissza, amikor adnak. Nem tudod, mikor kerülsz felfelé ívelő pályára, csak azt érzed, hogy megint van erőd.
Egy jó vacsora után az ember bárkinek megbocsát. Akár még a saját rokonainak is.
Minden étkezésben ott lakozhat a lélek, egy különös varázs; elég hozzá egy csöppnyi odafigyelés, képzelet és figyelmes gondoskodás.
Vannak egyének, akiktől a természet megtagadta az ízlelő szerveknek a finomságát, vagy a figyelmességnek azt a kitartását, amely nélkül a legízletesebb ételek is észrevétlenül csúsznak le a gyomorba.
Az első tál ételnél, a lakoma kezdetén, a legtöbb ember mohón eszik, keveset beszél és nem figyel arra, amit a másik mond; mindenki elfelejtkezik társadalmi állásáról s a nagy gyár egy munkásává válik. Hanem amikor a szükség kezd kielégülni, a gondolattalanságnak vége, a társalgás megindul, s új rend következik; mindenki, aki eddig csak fogyasztó volt, most többé vagy kevésbé szeretetreméltó vendéggé válik, aszerint, hogy a teremtő mennyi tehetséget adott neki ehhez.
Kanál nélkül nincs igazi evés, mert a kanál olyan, mint valami vödör, amely az ételek ízeit a felszínre hozza.
Az ember nem gondolkodhat, nem szerethet, nem alhat jól, ha nem evett jól.
A terített asztal az egyetlen hely, ahol az ember az első órában soha se unatkozik.
Az ételek rendje: nehezekkel kezdeni és erősekkel végezni. Az italok rendje: könnyükkel kezdeni és erősekkel végezni.
Öt év, évi majdnem tíz kiló. Mindig benne van az emberben: "Á, innen még vissza tudom hozni." Ez a lazaság abból fakad, hogy elvileg már ismerem a módját, tudom, mit kell csinálni, ha le akarok fogyni. Aztán a farkaséhséggel már nem tudunk mit kezdeni. Éhesek vagyunk és enni akarunk, és abban a pillanatban meggyőzzük magunkat arról, hogy enni nem bűn. És ezek a kis elvesztett csaták megpecsételik az egész háború sorsát.
Az ember az egyetlen faj, melynek az számít, hogy mit csinál a két belével. Minél ízletesebb fogásokkal tömi meg a vékonybelét. És minél nagyobb pukkanásokkal üríti ki a vastagbelét.
Facebook
Pinterest