Apa halála
Amikor megtudtam, hogy meghalt (...), olyan jó szomorú lettem. Azt hittem, hogy ez az. Azt érzem, amit kell. Hogy átérzem a veszteséget. (...) Akkor tört rám, hogy hát ő nincs. Nem csak anyám nincsen, apám sincs már. És minden lehet velem, lehetek még szerelmes is, bármi. De soha többé nem leszek a gyereke valakinek. És, hogy senki nem áll már köztem és a halál közt.
Apa három hónappal azelőtt, januárban halt meg a bányaszerencsétlenségben, emberemlékezet óta nem volt olyan ítéletidő. Az elvesztése felett érzett tompultság helyét a semmiből előrontó fájdalom vette át, ilyenkor összegörnyedtem, a testemet rázta a zokogás.
Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni. - Kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól; inkább csak az életet sajnálom itt hagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; de abban a pillanatban, mikor apám behunyta a szemeit, megértettem, hogy a halál nem rossz és nem jó, nincs semmiféle jellege.
Bizonyos tekintetben a továbblépés is apám emlékének tiszteletben tartása. Nem akarta volna, hogy a halála olyan mértékben rányomja a bélyegét az életemre, hogy ne tudjak dolgozni vagy eleget tenni a kötelezettségeimnek. Az élet folytatása az emlékezés egy módja. Noha szeretteink már nem lehetnek velünk, mi helyettük is tovább élünk.
Ne sajnáljon engem senki, nem kell engem vigasztalni, apám elment, az ő dolga, mit érzek most, nincs, ki tudja.
Elengedlek - elengedlek; nem azért, mert nem szeretlek, viszlát apám, itt most vége: fogadd búcsúm, eredj véle.
Bár még egyszer újra hallanám, Ahogy szólsz hozzám, Apám! Szemedben égne a régi láng, Az, amit rám hagytál.
Apám sírjánál ott állok, bocsánatáért kiáltok, rossz fiú voltam, belátom, apám fia makacsságom.
Én istenem, ha menni kell, Add, én is így mehessek el, Éjjel, sötétben, észrevétlen, Büszkén, magamban, ahogy éltem. Mikor az élet menekül, Haljak meg én is egyedül, Egy vén díványra ráborulva, És senkire se rászorulva, Mint az apám.
Facebook
Pinterest