Anyanyelv
Szép nyelv-e a magyar? Természetesen igen. Minden nyelv szép, ahogy minden újszülött szép, és ahogy mindent lehet szépnek nevezni, amit emberek természetesen csinálnak: ruházatot, zenét, építészetet, nyelvet. A nyelvészet - mint általában a tudomány - nem foglalkozik a szépség kategóriájával, nem is tudja értelmezni, mi a szép, ahogy például az emberi test vonatkozásában az anatómia sem foglalkozik a szépséggel, nem mérlegeli, ki szebb, ki csúnyább. A nyelvészek mosolyogva veszik tudomásul, hogy az egyes nyelvek beszélői úgy érzik: az ő nyelvük szép.
Minden nyelv egyformán megtanulható, a csecsemőnek mindegy, melyik nyelv lesz az anyanyelve: azt tanulja meg, amit hall, s azt fogja egész életében a "legkönnyebb nyelvnek" érezni.
Minden embernek, így a magyarnak is szíve joga, hogy az anyanyelvét szeresse a legjobban, sőt természetes is, hogy így tesz, hiszen az az egyetlen nyelv, amelyet igazán ismer. Azon a nyelven keresztül ismerte meg a világot és önmagát, és azt a tényt, hogy ő magyar, annak révén élte át nemzete történetét és irodalmát. Ehhez már csak arra a józan belátásra kell eljutnia a magyar embernek, hogy minden más ember is pontosan így van a maga anyanyelvével. (...) Csak intelligencia kérdése, hogy ezt az egyszerű tényt belássuk és elfogadjuk. Hogy ne sóvárogjunk folyton mások elismerésére a mi nyelvünk nagyszerűsége tárgyában, ne verjük a mellünket, ne szóljuk le mások nyelvét. A magunkét pedig ne hivalkodással becsüljük meg, hanem azzal, hogy igyekszünk minél alaposabban megismerni, és minél többet olvasni nyelvünk klasszikus és élő íróit.
Viszünk magunkkal magunkban eleget: szeretetet és gyűlöletet, emlékeket, élőket és halottakat, barátokat, ellenséget, régi és új életet, feleségeket, asztmát, allergiát - csak remélni tudjuk, hogy infarktust, rákot nem -, közös történeteket ezer szereplővel, megnézett filmeket és elolvasott könyveket, meg persze a magyar nyelvet, ezen gondolkodunk, beszélünk, sértődünk és nevetünk.
A szavaknak olyan kulturális, érzelmi háttértartalmuk van, aminek csak akkor kerülünk birtokába, ha évtizedekig élünk abban a kultúrkörben. Akármilyen jól tudunk valamilyen idegen nyelvet, nem tudjuk olyan árnyaltan kifejezni magunkat, ahogy az anyanyelvünkön.
Köszönöm, édes anyanyelvem, Te gyönyörű, egyetlenegy, Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét S megengedted, hogy szívem dobogását Magyarul muzsikáljam; Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben: Áhítatomban búgó orgona, Búbánatomban síró hegedű, S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait A te tilinkód zendítette dalba.
Jaj annak, akit sorsa kiszakit hazájából, anyanyelvéből, de ezerszer jaj annak, aki kész feledni mindkettőt; mert új hazát s új anyanyelvet cserébe nem ád a másik ország, ahol élsz s az új nyelv, bárhogy betölti mindennapjaid! Míg neved magyar, idegen maradsz, míg múltad magyar, idegen maradsz, bárhova vet a sorsod!
Anyanyelvem olyan, mint a sejtelmes mélység, mint a fölénk boruló véghetetlen kékség, olyan áradóan illatos, mint a kora-nyári rét, a tisztás, és olyan színes, mint az álomkép villanás s patkó is, a szívembe sütve, hogy velem dobogjon mindig szerencséje.
Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, lobog a nyári dél, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél gyémántja. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal. Ez adta nekem a költőket. Juhász Gyula barkamagányát, Tóth Árpád gordonkazengésű szomorúságát, Kosztolányi latin világosságát, Pilinszky sötét mennyországát. És ez adta az idegen költőket is. Már örökre ezen a nyelven károg Poe könyörtelen madara, ezen a nyelven zúg Rimbaud hajója alatt a déltenger, s ragyog fel Rilke megszenvedett bölcsessége.
Facebook
Pinterest