Terry Pratchett

Tudod, mi a legnagyobb tragédia az egész világon? (...) Az a rengeteg ember, aki sosem jön rá, mi is az, amit valójában csinálni szeretne vagy mi az, amihez tényleg ért. Az a rengeteg fiú, aki kovács lesz, mert az apja is kovács volt. Az összes ember, aki tényleg fantasztikus fuvolás lehetne, de megöregszik és meghal anélkül, hogy valaha hangszert látna, szóval inkább csapnivaló szántóvető lesz. Az összes tehetséges ember, aki még csak nem is tud a tehetségéről. Talán még csak nem is olyan korban születnek, amikor egyáltalán rájöhetnének.

Ahol hárman vannak, ott mindig van egy, aki rohangászhat kibékíteni a másik kettőt vitás ügyek esetén.

Egy házasság mindig két olyan személy között köttetik, akik készek megesküdni arra, hogy kizárólag a másik horkol.

Az a gond az elcseszésekkel, hogy sose lehet tudni, mekkorák lesznek végül.

Nem csoda, hogy az egész életünket végigálmodjuk. Ébren lenni, és mindent olyannak látni, amilyen... ezt senki nem bírná sokáig.

Ha senki sincs a környéken, aki hallhatná, amint egy több millió tonnányi dühös elefánt pörög alá az égből, akkor - filozófia értelemben - hallatszik az egyáltalán?

Senki sem lehet annyira süket, mint az, aki nem akar hallani.

A mindenség természetéhez tartozik, hogy az a személy, akire mindig tíz percet kell várni, azon egyetlen, kivételes alkalommal, amikor épp az ember késik ugyanennyit, legalább tíz perccel hamarabb érkezik.

Azért teszünk valamit egy bizonyos módon, és nem máshogy, mert mindig is így tettük - és a magyarázat, hogy miért történik az egész épp ezen a módon, a következő: hiszen mindig is így tettünk! Sok millió halott elődünk csak nem tévedhetett, nem igaz?

A legtöbb férj így van ezzel. Hamar elsajátítják azt a képességet, miképp merülhetnek el a saját gondolataikban, miközben egyúttal arra is figyelnek, amiről éppen a feleségük csacsog. És ez utóbbi igen fontos, mert az embert bármelyik pillanatban tetemre hívhatják, mely esetben készen kell állnia arra, hogy képes legyen szóról szóra megismételni a legutoljára elhangzottakat. Járulékos - ám lényeges - készség továbbá az is, hogy a párbeszédből az ember automatikusan ki tudja szűrni az olyan árulkodó szerkezeteket, mint "és holnapra már le is tudják szállítani", vagy "így hát meghívtam őket vacsorára", vagy "és kékben is van, igazán kedvező áron".

Különös, hogy bárhová megyünk is, a népek mindenütt csak népek, még akkor is, ha az épp szóban forgó népekre egyáltalán nem gondolnának népekként azok a népek, akik eredetileg megalkották magát a "népek mindenütt csak népek" mondást.

Mi hasznuk lenne az olyan módon rejtjelzett üzeneteknek, amelyeket még az ember legértelmesebb ellenségei sem képesek megfejteni? A végén ott állnánk úgy, hogy halvány fogalmunk sem lenne arról, mit gondolnak azok arról, hogy mi mit gondolunk arról, amit ők gondolnak.

Az élet megtanít minket az apró leckéire, és mi továbblépünk.

A királyság kicsit olyasmi, mint egy nagy versenyzongora; le lehet ugyan borítani egy ponyvával, de az alakjából akkor is mindenki azonnal felismeri.

A halál olyan, mintha csak átmennél egy másik szobába. Az a különbség, hogy amikor azt kiabálod: "Hol vannak a tiszta zoknik?", senki sem válaszol.