Stephen King

Az imádság csak annak a megnyilvánulása, amit a pszichológusok "mágikus gondolkodásnak" neveznek, így hát nincs Isten. Ha mégis van, akkor miért jönne ide, hogy énrám vigyázzon?

Egy könyv nem is igazán létezik addig, amíg nincs belőle hangos változat. A felolvasástól a jó munka még jobbá válik, a silány pedig irgalmatlanul napvilágra kerül. Olyan ez, mintha fognánk egy erős lámpát, és az arcberendezésre irányítanánk. Akkor aztán a jó smink sem fedheti el a rossz írást.

A legrosszabb tanács, amit valaha kaptam, az, hogy ne hallgassak a kritikusokra. Szerintem hallgatni kell rájuk, mert néha olyan hibákra hívják föl a figyelmet, amik kijavíthatók. Ha homokba dugjuk a fejünket, nem fogjuk meghallani a rossz híreket, és nem változtathatunk azon, amit csinálunk. De ha figyelünk, néha rossz szokásoktól szabadulhatunk meg.

Mi felnőttek sosem emlékszünk a gyermekkorunkra. Csak azt hisszük, hogy emlékszünk rá, és ez még veszélyesebb. A színek élénkebbek, az ég magasabbnak látszik. A gyerekek folyamatosan egyik megdöbbenésből a másikba esnek. Annyira friss és erős benyomások érik őket, hogy az már-már ijesztő.

Ha az ember elég sokáig él, egy idő múlva, mire olyan öreg lesz, hogy kezdi önmagát kifigurázni, és ő meg a kortársai mindannyian kaptak már szélütést vagy szívrohamot, az emberek kezdenek kedvezően nyilatkozni róla, leginkább azért, mert átvészelte a roncsderbit. Ilyenkor kap jó értékeléseket, miután megalkotta jelentős műveit.

Egy író úgy szokta elmesélni a dolgokat, ahogyan alakulniuk kellett volna, nem pedig úgy, ahogy ténylegesen megestek.

Semmihez sem konyítok, ami fizikai szempontból egyáltalán javítana az élet minőségén. Még a befagyott vízvezetéket se tudom rendben hozni a házamban. Egyedül ahhoz értek, hogy azt mondjam, tessék, így lehet újszerűen szemlélni valamit. Lehet, hogy másnak az csak egy felhő, de nézzenek oda, nem olyan, mint egy elefánt? Az emberek pedig hajlandóak fizetni, hogy megmutassam nekik, mert ők maguk már teljesen elveszítették ezt a képességüket. Ezért fizetik az írókat és a képzőművészeket, csakis ez ad létjogosultságot nekünk, a súlyhatár fölötti poggyásznak. Madárka vagyok a civilizáció hátán.

A gyerekeket az izgatja leginkább, amit el akarnak titkolni előlük.

Az elbeszélés olyan, mint a dinamitrúd, ha kurta a kanóca. (...) Meggyújtjuk, és már vége is.

Az irodalom legyen verejtékszagú, testközeli. (...) Az olvasóhoz akarok fordulni, megragadom, és izzadt ölelésbe zárom, hogy ne szabadulhasson. Mindig arra törekedtem, hogy bántsam az olvasót, de ugyanakkor jobb kedvre is derítsem. Szerintem egy könyv sok szempontból igazán eleven és igazán veszélyes legyen.

Ha túl sokat szórakozunk az ismeretlennel, valami rettenetes fog történni.

Szüntelenül működik a késztetés, hogy halva lássunk valaki mást. Ezt a késztetést nem érintik a civilizációs és társadalmi változások, mert az ember lelkébe rögzült, abszolút jogos emberi szükséglet, hogy azt mondhassuk, nincs semmi bajunk, ezt pedig abból ítélhetjük meg, hogy másoknak nagyon is van.