Radnóti Miklós

Szép bánat feszül a homlokom alatt és fekete tájak tükröznek sötéten összecsörrenő fogaimon: ne félj.

Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek.

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.

A búnak áttetsző tiszta hajnalán te vagy a föld, a test, a vér és terajtad kívül minden csak játék.

Egy hétig folyton ittam, így lettem józanabb.

Fénylő ajkadon bujdokoló nap a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.

Hazajött a kedves. Szemében hajnali csókunk örömével s kora csillagokkal az ajka között.

Violák és sok más virágok nyíltak ki bennem. Fehér klárisok sápadnak szememből a csuklód köré lassan peregnek a kezeiden és már ujjaid hegyén csillognak amikor lecsókolom őket mert az ujjaid csúcsán kezdődik és végződik az élet.

Szavakkal játékos életem mellédkuszik és átölel virágos karjaival mint a kánikula ott lenn a nezőkön az örjöngő napot öleli valami rettentő csudába!

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Nem szeretlek már, megindult a föld és csillag hull az égről, de nem azért, mert csillaghullás van, hanem mert lehullott homlokodról is egy annyi magányos éjjelen szőtt glória: a szerelmem.

Mellettem alvó, szívemre hajló jó nyugalom vagy, csöndesen dobogó,
szépszavú forrás, kezdő sikoltás, szárnyas lehellet, lélekkel szálldosó.

Kedvesem messze van és hogy szép maradjon, fürdetem néha könnyeimben...