Radnóti Miklós

Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.

És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.

Ha megharagszol, ép olyan vagy mint az ú, mélyhangú, hosszan zengő és sötét.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály.

Fegyver s szerszám a toll.

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

De hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, - hordozd szivedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei: semmittevés és pillanatnyi csönd.

Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.