Radnóti Miklós

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is.

Barátaim, ha rövid a papír az ember akkor apró verset ír; higgyétek el, a rövid is elég, meghalok, s úgyis minden töredék.

Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.

Csak jöttem némán könnyes folyókon hullató ligeteken és zokogástól rengő réteken is némán keresztül csak a sírásom csorgott száz arcomon mely már halovány mint a hajnali holt hold mely szégyen a hajnali hajnali égen.

Az őseimet elfelejtettem, utódom nem lesz, mert nem akarom, kedvesem meddő ölét ölelem sápadt holdak alatt és nem tudom elhinni néki, hogy szeret.

Együtt kelek a nappal, hajamat fésüli - marja a hegyek felől a szél: ébredő utak között, színes vetések és virágos mákföldek fölött lengetem hajnali szomorúságom.

És mégis álmaimban gyakorta száz karom van, s mint álombéli Isten szorítlak száz karomban.

Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé, s emelj föl engem is Édes, légy szerelemre okos ma, csókra okos, álomra is éhes.

Kihűlt már, fekete a parázs; bennem még lánggal ég a tüzes harapás!

Napjaim tetején ülök, onnan lóg le a lábom, hajamon hófelhő kalapoz és szavaim messze, kakastollak közt portverve menetelnek!

Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...  "Csak ülj a földre és beszélj az égre."  S nem ül le. S nem beszél.  Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem!

Szomorúbb vagyok a parti fűznél és szép szavakkal szeretlek mégis pedig te szebb vagy a százszorszépnél és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog a napfény, egyszerű szavakkal hódolok néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz szeretheti a bágyadt folyót.