Paulo Coelho

Amikor együtt vagyunk valakivel, és egyikünk sem szólal meg, a csönd egyszer csak kínossá válik, feszültté és elviselhetetlenné.

Az emberek őrültnek tettetik magukat, hogy azt csinálhassák, amit akarnak.

Az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek neki, mindent magunknak kell átélnünk.

Az ember általában azért küzd, hogy életben maradjon, és nem azért, hogy öngyilkos legyen.

A bolondok hisznek az első benyomásban.

Az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni - holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk.

Az emberek mindig igyekeznek másokon segíteni - csak azért, hogy jobbnak hihessék magukat, mint amilyenek valójában.

Az élet arról szól, hogy mindig kivárjuk a megfelelő pillanatot.

Az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre.

A legelső csalódás után soha többet nem tudta magát teljesen átadni a másiknak. Félt a szenvedéstől, az elvesztéstől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem útjához - így hát csak úgy tudta elkerülni őket, ha idejében letért az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett, hogy ne is szeressen.

Olyan lesz az öregségünk, ahogyan élünk. Lehet, hogy úgy végezzük, mint egy kihalt város, de az is lehet, hogy olyanok leszünk, mint egy hatalmas fa - amely jelentőségteljes marad még akkor is, ha már nem tud megállni a lábán.

Úgy fogom szemlélni ezt az új évet, mintha a következő 365 nap most peregne le először a szemem előtt - meglepetéssel és csodával fogom nézni a körülöttem lévőket, örömmel fedezve fel, hogy mellettem vannak, s megosztozunk a szeretet nevű valamin, amiről ugyan sokat beszélünk, de kevésbé értjük.

Ne próbálj meggyőzni senkit semmiről. Ha valamit nem tudsz, kérdezz, vagy nézz utána. De ha cselekszel, légy olyan, mint a folyó, ami folyik, csöndesen, átadva magát a nagyobb energiának.

Elég, ha megértjük, hogy mindannyian valamilyen célból vagyunk itt, és elég, ha elkötelezzük magunkat ennek a célnak. Ha így teszünk, képesek leszünk nevetni kisebb-nagyobb szenvedéseinken, és félelem nélkül menni előre, abban a biztos tudatban, hogy minden lépésünknek megvan a maga értelme.

Mint mindenben ezen a földön, hinni kell benne, hogy győzhetsz, és ennek érdekében áldozatokat kell hozni.