Nádasdy Ádám

Nem az a titok, amit nem tud senki. A titok az, amit mindenki tud, de mindenki tudja róla, hogy titok.

Nem arra mondjuk, hogy didaktikus, aki tanítani akar, hanem arra, aki hülyén akar tanítani.

A jó művész ijesztgeti közönségét. Szörnyűségekről számol be: jobb, ha tőle halljuk először, ha tőle tudjuk meg, mi vár ránk.

A művész mindent megtehet - ám ezért szörnyű árat fizet: a művészt senki sem sajnálja.

Cigánynak, zsidónak, törvénytelen gyereknek, parasztnak, bevándorlónak stb. lenni nem érdem. Az azonban már érdem, ha valaki nyíltan vállalja egy olyan tulajdonságát, amit a többség - előítéletből - szégyennek, takargatnivalónak tart, amit becsmérelnek és megbélyegeznek. Erre a nyílt vállalásra igenis lehet büszkének lenni. Szembeszállni azzal a bizonyos "de" szócskával, amely éppen jóindulatában tud oly bántó lenni, például: "szegény, de becsületes", "cigány, de munkaszerető" (...). Persze, aki ezt a "de"-t kimondja (és mindnyájan mondunk egymásra ilyeneket!), az nem feltétlenül gondolkodik előítéletesen; de mindenesetre úgy érzi, hogy a megbélyegző címke kimondása után rögtön illik odatennie ellensúlyként valami pozitívumot.

A szerelem, vagy egyszerűbben: a kapcsolattartás bizony tapasztalat kérdése is. Olyan, mint jól zongorázni: nemcsak ihlet, átélés és tehetség kell hozzá, hanem gyakorlás, technika és rutin, főleg saját erősségeink és gyengéink pontos ismerete.

Az embernek a saját teste és lelke olyan, mint hangszer: meg kell rajta tanulni játszani, ki milyet kapott.

Minél többféle tükörben nézzük meg magunkat, annál jobban megismerjük az arcunkat.

Nem árt többfélét megismerni, sőt éppen az embernek magát olyan téren is megerőltetni, ahol voltaképpen nem remélhet teljes sikert.

Nincs jelentősége annak, ki a szerelem tárgya; sőt, (...) nem a szerelem a legdöntőbb, legátfogóbb sorskérdés, amellyel szembesülhet az ember.

Nincs menekvés, dönteni kell, (...) lehet jól, lehet rosszul, lehetünk szabadok, lehetünk rabok, de dönteni kell.

Nehéz középutat találni. Már kamaszkorban megszokjuk, hogy van egyfelől a szerelem, mely törékeny, mint a kristály és érzékeny, mint a virágszirom (...). Másfelől megszokjuk, hogy a fantáziáink korlátlanok és feneketlenek, bármit el lehet képzelni, sőt el kell képzelni, és ezzel föl is készítjük lelkünket a meleg élet elkövetkező fájdalmaira.

Az igazság valahol nyilván középen van. Csak mi hintázunk a szélsőségek között: ha nem vigyorgunk, akkor mindjárt zokogunk.

Amíg kisebbségek vannak, a többségnek mindig lesz baja velük. Ezen nem lehet segíteni, csak enyhíteni.

A kereszténység nagy támasz abban, hogy a szeretetet ne csak kapni akarjuk, hanem adni is, akár viszonzás nélkül.