Müller Péter

Egy normális világban még egy idegent is jobban tudunk szeretni, mint manapság a legközelebbi lélektársunkat.

A szerelem abban a pillanatban született meg, amikor az Egy kettévált, és rájött mindkettő, hogy a másik nélkül nem tud élni.

Amíg látom, hogy ltsz, s látod, hogy látlak, amíg egymást nézzük, nincs még világvége. Ha csak az egyikünk behunyja a szemét, mindketten elveszünk.

Igazán Nőnek lenni csak egy igazán Férfi mellett lehet.

Minél tágabb a lelkem és minél szabadabb, annál több az ismerősöm is. A saját páncélomtól kellene megszabadulnom először, ha igazi barátokra vágyom.

A mesék azt mondják, hogy a virágtündér így működik. Ha beteg a rózsa, odarebben fölé, elfelejti, hogy tündér, belebújik a rózsába, és rózsává válik. Így aztán átéli, hogy mi bántja, mitől beteg, s meg is tudja gyógyítani. Az igazi megismerésben van valami tündérszerűség.

Más fejével gondolkodni nehéz. De más lelkébe látni s más szívével érezni szinte lehetetlen.

A lelki természetünk olyan, hogy eleve mindent kihárít. És a nagy tanítók, a jó társak, az őszinte barátok és a jó könyvek ezt nem engedik meg. Odafordítják a tekintetedet, ahol valamit öntudatlanul nem szeretsz magadban. Ezért első reakciód gyakran a felháborodás. Tekintsd jó jelnek, útjelzőnek: valamit nagyon nem akarsz látni magadban.

Szokj hozzá, hogy akik igazán szeretnek, néha megkarcolnak. Visszafordítják tekintetedet oda, ahol még munkád van önmagadon.

Látod-e magadat, évek múlása után, akit már nehéz szerelemmel szeretni? Bizony, ezek nagy kérdések. Nem az érzelem váltása a kérdés, hanem az, hogy amikor szerelmes vagy, mennyire mélyen látsz a másikba.

A sors nem magányos vállalkozás.

A szerelem olyan, mint egy vulkán, mint egy kirobbanó nap. (...) A szerelem állapotában a lélek éberré válik, és tudóvá válik, és látóvá válik, de csak akkor, hogyha ezen a százezer fokos intenzitáson ég.

A csupán ítélkező tekintet... csak kívülről lát. Átélés nélkül. Hűvösen és érzéketlenül. Ezért a látása nem valóságos. Hiányzik belőle a másik lélek átélése. A kettő csak együtt mutat igaz képet másokról.

A közönyben, a gyűlöletben, a szeretetlenségben az embernek nincs hazája, mert lelkének idegenek ezek az élmények.

A szerető szív mindent átél, mindent eltűr, mindent megbocsát, mindent elnéz - s nem tud ítéletet mondani. Gyenge az igazlátáshoz. Túlságosan benne van a másikban, összekeveredik vele, átöleli, még a tüskéivel együtt is. Bármilyen riasztó bajt, vétket, hibát lát a másikban - ha egyáltalán lát! -, azt mondja: "Jaj, szegénykém!" Együtt fáj vele. Ha a másik a pokolba tart, sajgó, szomorú szívvel, de megy vele.