Kassák Lajos

Elindultam tőled s mennél messzebb megyek annál közelebb jutok hozzád.

Emlékszel-e még a szerelemre, mitől részeg voltál s az öröm dalait énekelted és énrám emlékszel-e ezen a reménytelen órán?
Mért is üzenek és miért is kérdezek tőled álommadaram lábaid előtt fekszik holtan vér és hamu felhőzi énekét.

Olyan volt ő mint a jótétemény maga mint egy virágos kert illata mint az a valótlan kéz amely olykor-olykor mély álomba merített mint az az ajándék amit nem kértem soha és boldoggá tett ha megérkezett. Mindenét megkívántam és mindenét nekem adta.

Aki elment, az elment, mondta anyám, sohse keseregjetek a kósza lélek után. Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen éreztem, aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.

Mondj nekem valami szépet hogy én is mondhassak Neked valami szépet. A szemeimhez beszélj a homlokomhoz egyenesen a szívemhez Te Nekem és Én Neked.

Szép csöndben megöregedni nem szánalomra méltó állapot, kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot, és lehet, hogy egyszer majd békés harmóniák ringatják el a szívünket, amely annyi bánatot őrzött, és annyi szép ígéretben csalódott.

Mi értelme a tollnak és papírnak. Ki mérte rám a büntetést hogy torkom állandóan tintával legyen tele s hogy lássam a nyomorúságot a hiábavaló vágyódást a sápadt kétségbeesést. Becsuknám az ablakot a falakat legjobb szeretném magamra húzni de íme nem találom a kezem valahol a szél fogai közt morzsolódik.

Az éjszaka romhalmaza közt gyáván megbújik a rabló érzi hogy ebben a sötétségben minden jel láthatóvá válik minden liliomtipró átkozza magát minden kereskedő a csalások emlékétől szenved.

Itt az ideje hogy a gyámoltalan lélek térdre hulljon és kiokádja bűneit.

Miért haragszol, vagy miért untad el szerelmünk? Ablakod sötét függönye mögött hallgasd csak mosolyodtól részegen énekelek most is s a te szemeiddel néznek le rám a csillagok.

Te vagy az, aki után lámpással futottam. Te vagy az, akit vakon is megtaláltam. Te vagy az, akiért érdemes az élet. Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

A művészetnek nem célja, hanem oka van.

Mi is az hogy civilizáció az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől...

Mi is az hogy családi kapocs az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbitja a köldök- zsinórját...

Barátaimmal azonban hadilábon állok. Sokat kotyognak vagy némán bámulnak a világba amit ismerni szeretnének s ha elindulnak felé sírva visszafordulnak mert az út feltöri lábukat.