Gayle Forman

A szeretet nem tud meghalni, nem tűnik el, nem halványul el. Addig nem, amíg fontos számodra.

Álomtalan álomban reménykedem. Hallottam már, mikor a halottakra azt mondják, elaludtak. Valóban ilyen a halál? A legédesebb, legmelegebb, legmélyebb, soha véget nem érő álom? Ha ilyen, akkor bizony egyáltalán nem bánnám.

Ruhám zsákban. Fölösleges Majd hálás lesz a Vöröskereszt A hegytetőről búcsút intek Penészszagod most is itt leng Mért hívlak, ha semmi válasz, hangom kiknek énekel "A hívott számon... " és a többi. Csak egy nyamvadt gép felel.

Boldogít-e nyomorúságod? Magányos békédnek mi haszna? Összeköt egy végső láncszem Csak ebben találok vigaszra.

Gyűlölj, hé! Ne legyek többé! Nyomoríts péppé! Alakíts széppé! Teremts egésszé! Hát nem, hát nem, hát nem megérné?

Az elengedés gesztusa. Mindenki úgy beszél róla, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. Hajtsd ki szépen az ujjaidat, egyiket a másik után, amíg ki nem nyílik a tenyered. De az én kezem már három éve szorul ökölbe, az ujjaim elgémberedtek. Én magam is elgémberedtem. És hamarosan végleg összezárulok.

Tű és cérna, hús és csont A nyál kifolyt, a szív csak kong Bőrödön gyémántkék varratok Csillog a magány. Hallgatok.

Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de... de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig mindennap gondolsz rájuk.