Esterházy Péter

Egy anyja van csak mindenkinek, ezt például már tudom. Hogy egy élete volna csak, azt még most se. Vagy legalábbis nem fogom föl a súlyát.

Az ismeretlennel mint ismerőssel beszélni, az nem laza nagyvonalúság, hanem felületesség, végső soron hazugság. Kevésen múlik, hogy ez vagy az.

Úgy halunk, ahogy éltünk. - Ez a vég, amikor bölcsességekhez jutunk.

Meddig lehet bohóckodni? Sokáig. De nem a végtelenségig. A halálos betegséget, és a rák az, akkor is, ha nem halunk bele, valahogy (és tisztelettel valahogy!) a végtelennel hozzuk kapcsolatba. Ezt nem érzem, a végtelenséget. Igaz, a végességet se.

Mintha mások jobban tisztelnék az életem, mint én. Vagyis hogy ők tisztelik. Vacak egy társalgási téma vagyok.

Mégiscsak luxusnak találom, fölöslegesnek, így bosszantónak, hogy a betegségre kell használnom az erőimet. Miközben nincs választásom. Még szerencse.

Árthat-e, ami ízlik? Nem volna fair, Uram. Bár abból, hogy bizonyosan tud használni, ami nem ízlik, rosszulesik, fáj, nem sok jó következik.

Kell ennél több? - Ez a legszomorúbb mondat. Kevéssel beérni - erény ez, vagy megalkuvás? Hol ez, hol az.

Vicc-e az, amiről állítanom kell, hogy vicc? Igen, az, ún. halovány vicc. A halovány vicc azonban már nem is vicc, csak a vicc helyén áll.

Az ember ne keverje össze az emberi elképzeléseit Istennel. Isten nem látható képen, Isten hallható szóban. Mik tehát a legitim Isten-képek? Minden elképzelés és gondolat, mely felfoghatóvá teszi, hogy ő felfoghatatlan.

A végtelen sok munka nehezen megkülönböztethető a semmi munkától. Egy-egy nap lehet ilyen, lényegében élvezkedős, de aztán valahogy másképp kell a napi élvezetadaghoz jutni.

Nehéz nem hinni semmiben. Viszont van-e hit, amely nem vakhithez vezet?

Sosem érzékeltem igazán a felnőttségemet, aztán hirtelen hatvanöt lettem, de az öregkort se érzékelem. Ez generációs dolog vagy korszakfüggő, ez a bizonytalanság.