Esterházy Péter

Nemcsak a könyveknek, nemcsak az íróknak és olvasóknak, de ennek a közép-európai olvasásnak is megvan a maga sorsa, fata sua-ja. Itt bizonyos szavakra görcs áll a gyomrunkba, s az irodalom természetes módon támaszkodott erre az esztétikai hozadékra, az ökölbe szorult gyomorra.

Lehet, hogy van a regényeknek idejük, hogy eljő az ő idejük, akár többször is, jön-megy egy könyv ideje, s mikor ideje van, s az itt, akkor hangosabban szól, lehet, mindenesetre én azt is gondolom, hogy az irodalmi műveknek, és nemcsak a remekműveknek, mindig és akárhol van, lesz egy fölülete, szintje, dimenziója, egy oldala, ami mutatja magát, ami él, ami nézhető. Ami felénk fordul. Változik az idő, változunk benne mi, a mű pedig végtelen. Akár egy élőlény: kimeríthetetlen.

Jönnek-mennek a szavak, divatoznak, leáldoznak, el is bújnak, mutatják is magukat, segítenek is, meg nem is. Ahogy mindig. Ahogy a szél, nem az a fényes, hanem ez a matt, elém fúj szavakat és szövegeket, fogom őket szemrevételezni, ad notam: bolond lyukból bolond szél fúj.

Minden írás ellenállhatatlan belső igénye közös: meghaladni a beszédet. Mindegyiket a lehetetlen megfogalmazása érdekli. Közös vonásuk még a teatralizálási szándék is: a nyelvet olyan színházi tevékenységnek tekintik, mely lehetővé teszi, hogy hozzáférkőzhessenek a nyelvnek valamiféle végtelenjéhez.

Hit és kétkedés arányait meglelni, kötöttségben a szabadságot, lázadásban a rendet, szabadságban a hitet, azt, amire szabadok volnánk - - - - gondolhattam volna az elején, hogy nem tudom befejezni (a mondatot). Vagy nincs ilyen arány, kushadás vagy hőbörgés csak? Idő nincs, az a baj. Minden kevés.

Én az atomjaira nézem szét az embereket. (A nőket.) Csodálkozol, hogy megijedek? Nem csodálkozol, tudom.

Az ideális Napló csupán mondatokból áll - tehát fegyelmezettség, gondolkodás és élmény áll mögötte, azaz a sápadtnak tetsző dolgokat is fényessé formáló érzékenység, de nem struktúra. Tehát még nincsen eldöntve, mire lesz jó(!), mire használtatik föl majd a setét jövőben.

A művészet gyakorlója (szolgája) az emberiségnek az a megbízottja, kiküldöttje, akinek az a dolga, hogy mintegy az első vonalban harcolva, kifürkéssze, hogy mi is ez az egész, hírt adjon a létezés titkáról. Médium legyen, és szeizmográf.

Azzal, hogy az ún. modern író az én-be kapaszkodik, úgy érezvén, nem tud másba, veszélyes, meglehet, nem elkerülhető útra lép. Észrevétlen elterpeszkedik az én, úgy lesz fontos, hogy fontoskodó, nem komoly lesz, hanem komolyan kezdi venni magát, hinni kezd ebben a fontosságban, önmagában, mint utolsó menedékben, így sebezhetetlenné válik, és pompőz esztétikai vagy morális prédikációkba kezd.

Alkotni talán nem jelent mást, mint a szeretet útjain tűnődni: kit, mikor, hol érint meg a szeretet.

A társadalom, minthogy nincsen igazán tér, ahol mozgásban lehetne, állíthatná, mondhatná önmagát, tehetetlen, s magára hagyja az egyént, aki tehát magában, egyedül, a közösség, a tradíció, a kultúra védelme nélkül áll - állunk, s próbálkozunk ki-ki alapon. És hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lenni.

Bűnünk: a legnagyobb veszélyünk és legnagyobb lehetőségünk.

A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik. (...) Akinek nincs tradíciója, és szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes.

Egy apának a lányához való viszonya tulajdonképpen abból áll, hogy a lány életében van egy pillanat, amikor senki máshoz nem tud fordulni, csak ehhez a férfihoz, és akkor ettől a férfitól kell tudnia, hogy ő a legszebb a világon.