Ernst Hans Gombrich

Az iskolásgyerekek gyakran híján vannak a türelemnek, például kinevetik a tanáraikat, csupán amiatt, mert valami idejétmúlt holmit viselnek, amelyet az osztály komikusnak tart, és ha véget ért a tisztelettudás, elszabadul az ördög. És ha éppenséggel valamelyik társuk üt el némileg a többitől, akár a bőre színe vagy hajszíne miatt vagy amiatt, ahogy beszél vagy eszik, könnyen válik áldozattá; vérig kínozzák, és neki el kell tűrnie. Holott bizonyára nem mindegyik osztálytársa kiváltképpen kegyetlen vagy szívtelen, de senki nem akar tréfarontó lenni, s így az osztály zöme többé-kevésbé részt vesz a gyötrésben; ordítoznak, mert a többiek is ordítanak - amíg már szinte magukra sem ismernek. Sajnos, a felnőttek sem viselkednek jobban. Kiváltképpen, ha nincs más elfoglaltságuk, és rosszul megy a dolguk - vagy ha csupán azt hiszik, hogy rosszul megy - összeverődnek valódi vagy vélt sorstársaikkal, ütemes lépésekben vonulnak végig az utcákon, kórusban ismételgetik a legostobább jelszavakat, és ráadásul közben ugyancsak kiválónak érzik magukat.

Erős szél fúj, a hullámok fehér tajtékot vetnek. Nézzük csak meg jól a milliónyi csillogó fehér vízbuborékocskát, minden egyes hullámmal együtt keletkeznek és múlnak el. Szüntelenül újak bukkannak fel, és tűnnek el a hullámzás egyenletes ütemében. Csupán egyetlen pillanatig viszi őket a hullámtaréj, aztán lesüllyednek, és többé nincsenek. Mindannyian csupán ilyen csillogó valamicskék vagyunk, egy-egy parányi tajtékcsepp az idő hullámain, amelyek lent tovagördülnek a bizonytalan, ködös jövőbe. Felbukkanunk, körülnézünk, és mielőtt ráeszméltünk volna, máris ismét eltűnünk. Meg sem látni bennünket az idő nagy folyamában. És új meg új buborékok jönnek egyre. És amit a sorsunknak nevezünk, nem más, mint küzdelem a buborékcsöppecskék tolongásában, míg a hullám felszökik, majd lemerül. De ezt a pillanatot ki akarjuk használni. Megéri a fáradságot.

A világtörténelemben azt kedvelem a legjobban, hogy csakugyan igaz, és mindezek a különös események ugyanolyan valóságosak voltak egykor, akárcsak manapság mi magunk. Holott olyan események történtek, amelyek kalandosabbak és csodálatosabbak mindannál, amit az ember kitalálhat.

Az ész bizony nem tud minden titkot megoldani, és nem is fog soha, de mégis sok mindennek jutott a nyomára.

Véleménykülönbségek (...) csak hitbeli kérdésekben lehetnek. Hogy kétszer kettő néggyel egyenlő, abban minden értelmes ember egyetért. És ezért az ész (...) össze tudna kötni és össze kell, hogy kössön minden embert. Az ész birodalmában érvekkel lehet vitázni, a másikat meggyőzni, de a másik ember hitét, amely minden észérven túl van, tiszteletben kell tartani és türelmet kell tanúsítani iránta.

Aki uralkodni akar, annak uralkodnia kell önmagán.

Az emberek megváltoztatják nézeteiket, és maguk alig-alig veszik észre. Aztán hirtelen rádöbbennek. Ilyenkor büszkék, és azt mondják: "Mi vagyunk az új idő." És gyakran még hozzáteszik: "Hiszen régebben ostobák voltak az emberek!"

Ha megőriztük régi iskolai füzeteinket, és történetesen lapozgatunk bennük, gyakran álmélkodunk - ugyebár? -, hogy a rövid idő alatt, ami azóta eltelt, egészen másmilyenek lettünk. Álmélkodunk azon, amit akkor leírtunk. A hibákon és olyasmin is, ami helytálló. És közben észre sem vettük, hogy megváltoztunk.

Amit kívánunk, arról gyakran elábrándozunk, ami azt jelenti, hogy végül gyakran magunk is igaznak hisszük.

Az ököljogot inkább az ököl jogtalanságának kellene nevezni.

Amikor az emberek harcolnak, szinte mindig igazságtalanok.

A világtörténelem, sajnos, nem holmi szép költészet. Híjával van a változatosságnak. Főként a kellemetlen dolgok ismétlődnek egyre-másra.

Mit sem ér, ha a történelmet hatalmi szóval betiltják. Éppen annak kell alaposan ismernie mindazt, ami régi, aki újat akar teremteni.

Ha évekig munkálkodunk önmagunkon, sikerül elérnünk, hogy csak arra vágyjunk, amire vágyni akarunk. Úgy leszünk a vágyaink urává, miként az elefánthajcsár ura az elefántoknak. És a legértékesebb, ami itt a Földön elérhető: többé semmire sem vágyni.

Ha úgyszólván nem szomjúhoznánk szüntelen a boldogságot, a kellemes érzéseket, az elismerést, a gyengédséget, nem lennénk oly gyakran szomorúak, midőn mindez hiányzik. És aki többé mit sem kíván, az soha nem is lenne többé szomorú. Csak a szomjat kell elnyomni, és elnyomódik a fájdalom is.