Ernst Hans Gombrich

Intelligensen társalogni a művészetről nem túlságosan nehéz, már csak azért sem, mert a kritikusok olyan sokféle értelemben használják a szavakat, hogy pontos jelentésük már nincs is. Százszorta nehezebb friss szemmel nézni egy képet, és vállalni a felfedező utat. De százszorta többet is ér. Felbecsülhetetlen kincseket hozhatunk magunkkal egy ilyen utazásról.

A féltudás és a sznobizmus kísértései ellen senki sincs eléggé felvértezve.

A régi mondás, hogy ízlésekről nincs mit vitatkozni, talán igaz, de nem változtat a tényen, hogy az ízlés fejleszthető. (...) Aki ritkán teázik, annak egyik keverék olyan ízű, mint a másik. De ha kedve, módja és elég ideje van, hogy kipróbálja és végigkóstolja a legválogatottabb keverékeket, igazi "szakértő" lehet belőle, és akkor megismeri a különféle fajtákat, keverékeket, meg tudja mondani, melyik ízlik neki a legjobban. És mennél jobban ért hozzá, annál jobban élvezi a legfinomabbakat.

Ami a művész keze alól kikerült, tökéletes, a tökéletesség példája ebben a nagyon is tökéletlen világban.

Naiv tévhit, hogy a művészetben az állandó változás egyúttal állandó fejlődést is jelent. Maga a művész természetesen úgy érzi, hogy túlhaladt apái nemzedékén és nem érthetünk meg egyetlen művészi alkotást, ha nem osztozunk a művész élményében, nem érezzük át mi is a felszabadulást, diadalt, amit ő érzett, mikor a kész munkát maga előtt látta. De gondolnunk kell arra is, hogy ami egyik irányban haladás, nyereség, a másikban veszteség, és a szubjektív diadal nem jár okvetlenül együtt a művészi érték növekedésével.

Bizonyos tekintetben minden nemzedék lázadó, elveti az apák célkitűzését, és a művészi alkotás nem csak azzal hat a kortársakra, amit magában foglal, hanem azzal is, amit elhagy.

Görcsösen ragaszkodni egyetlen elvhez sem szabad.

Inkább azok beszélnek velünk felülről - valahonnan a felhőkből -, akik visszaélnek a tudományossággal, és ahelyett, hogy a megértést könnyítenék, a szakkifejezések sokaságával igyekeznek imponálni az olvasónak.

Nem hiszem, nem is hittem soha, hogy a fiataloknak más könyvek valók, mint a felnőtteknek, legfeljebb annyiban, hogy ha a fiataloknak írunk, szigorú kritikusokkal kell számolnunk, olyanokkal, akik villámgyorsan felfedezik és elutasítják a nagyképű szakzsargon és hamis érzelmesség leghalványabb nyomát is.

Bár sajnos, még mindig létezik nyomor, vannak nyomornegyedek Európa és Amerika városaiban, a legtöbb munkás, sőt munkanélküli is jobban él manapság, mint ahogyan némely lovag élhetett a várában a középkorban. Az emberek jobban táplálkoznak, egészségesebbek, s általában tovább is élnek az emberek, mint azelőtt. Az emberiség mindig valamiféle "aranykorról" álmodozott, ám most, hogy ez az aranykor oly sokak számára úgyszólván megvalósult, senki nem akar tudomást venni róla.

A mi kis Földünk népegyvelegében mindinkább szükség van rá, hogy egymás iránti tiszteletre és türelemre neveljük magunkat, már csak amiatt is, mert a technika és az új közlekedési eszközök révén, mondhatni, fenyegető közelségbe kerültünk egymáshoz.

Egyszer a gyerekek is felnőnek, és nekik is meg kell tanulniok a történelemből, hogy türelmetlenség és uszítás hatására mily könnyen változhat szörnyeteggé az ember.

Az ember ragaszkodhat a hazájához anélkül, hogy azt állítaná: másutt mindenhol alacsonyabb rendű csürhe él. De minél több embert kapott el ez az esztelenség, annál inkább veszélybe került a béke.

Egy öreg, bölcs buddhista szerzetes (...) egyszer honfitársaihoz szólva azt mondta, tudni szeretné, miért egyezik meg minden ember abban, hogy nevetséges és kínos, ha valaki azt állítja magáról: "én vagyok a legokosabb, a legerősebb, a legbátrabb és a legtehetségesebb teremtmény az egész világon", de ha "én" helyett "mi"-t mond, és kijelenti, hogy "mi" a legokosabb, a legerősebb, a legbátrabb és legtehetségesebb emberek vagyunk az egész világon, lelkesülten ünneplik és nagy hazafinak nevezik.