Emma Chase

Szerelembe esni könnyű, szerelmesnek maradni nehéz.

A nők hajszálvékony kötélen egyensúlyoznak. Prűd! Ribanc! Hárpia! Lábtörlő! A külvilág felé történő önmeghatározásunk állandó kötéltánc. Kimerítő meló. De a nők egy része olykor kap némi egérutat: egy jó kifogást, egy jó ürügyet arra, hogy őszintén elmondja, ami a szívét nyomja, hogy megbocsásson akkor is, ha tudja, hogy nem kéne (...), anélkül, hogy rásütnék a skarlát betűt.

"Milyen szép!" - gondolja az ember, ha egy pillangót lát. De abba már senki sem gondol bele, hogy milyen átalakuláson ment keresztül az a pillangó. Amikor a hernyó bebábozódik, nem tudja, mi történik vele, nem érti, mi változik meg. Azt hiszi, meg fog halni. Hogy vége a világnak. A metamorfózis fájdalmas. Hátborzongató ugrás az ismeretlenbe. A hernyó csak utólag döbben rá, hogy megérte.

Kedves pasik, akik úgy gondolják, hogy egy kis nézelődésből nem lehet baj, tudják meg, hogy tévednek! Mert mi, nők, nem hisszük, hogy egyszerűen csak élvezik a panorámát. Nem: mi meg vagyunk róla győződve, hogy másokhoz hasonlítgatnak minket. Hogy megmérettetünk, és könnyűnek találtatunk. És ez fáj.

A férfiak szeretik terjeszteni maguk körül a szenvedést. Mi, nők viszont inkább befelé fordulunk, megtartjuk a fájdalmunkat magunknak. Hadd gyűljön.

Ha megharagszanak valamiért életük párjára, lehetőleg ne szóljanak róla a barátnőiknek. Mert ha önök meg is bocsátanak a pasinak, ők nem felednek. Helyette azt tudom ajánlani, hogy panaszkodjanak rá a családjának. Hiszen ők már kiismerték a negatív oldalát, az önzőségét, az éretlenségét, tehát nem önök engedik ki a szellemet a palackból.

Az élet már csak ilyen. Az ember azt hiszi, ura a helyzetnek, szépen, precízen ki van jelölve az útvonal, amit be fog járni. Aztán egy szép napon autókázik a sztrádán, és egyszer csak: bumm! Valaki belerohan hátulról. Az ilyesmit nem láthatjuk előre. Ilyenek az emberek is. Kiszámíthatatlanok. Hiába érezzük úgy, hogy valakit ismerünk, mint a tenyerünket, hiába vagyunk biztosak az érzéseiben, a reakcióiban, attól még okozhat meglepetést.

Ismerik azt a mondást, hogy "Jobb, ha szerettél valakit, de elveszítetted őt, mintha soha nem szerettél volna"? Nos, ez egy ökörség. Akárki mondta, biztos, hogy nem tudott a szerelemről szart se. Mert az igazság az, hogy még mindig a tudatlanság a jobb. Az legalább fájdalommentes. Ha viszont az ember megismeri a tökélyt, ha nap mint nap megérintheti, megízlelheti, belélegezheti, hogy aztán elvegyék tőle, az kész gyötrelem.

A szakítás sok szempontból olyan, mint a halál: az ember, aki voltam, kimúlik, az élet, amit elterveztem, füstbe megy... cinkes! Az első fázis a sokk. Az érzéketlen zsibbadtság. Ilyenkor olyan az ember, mint az erdőtűz után megperzselődött, odvas, de valahogy mégis állva maradt fa. Mintha elfelejtettek volna szólni, hogy aki meghalt, az szíveskedjék lefeküdni a földre. (...) Mi a második fázis? (...) A düh. Az a bizonyos, "mit műveltél velem, jobb nekem nélküled, soha nem is szerettelek!" típusú düh. (...) Az indulat jó. A tűz melegít. A gőzt ki kell engedni. És az indulat segít talpon maradni, amikor az ember legszívesebben összegömbölyödne a padlón, mint egy riadt örvös tatu.

A nős férfiak hét-tíz évvel tovább élnek, mint az agglegények. A férjezett nők viszont kábé nyolc évvel korábban halnak meg, mint az egyedülállók.

Bármilyen kedvesek a régi emlékek, azért nem kezdünk el újra játszani, nem vesszük elő a kis emberkéket, hogy újra benépesítsék a házikót.

Mintha csak tegnap lett volna, Hogy repül az idő, hitted volna? Egy másodpercig sem várhatok Tovább úgy, hogy nem tudod, Amit tudnod kéne már rég: Hogy elkaplak, ha megbotlasz, Felemellek, ha a földre zuhansz, Átölellek, ha valami fáj, De legfőképpen, bé-ébi, Ott leszek veled... hogy soha ne légy egyedül, Hogy ne érezd magad egyedül.

Mostantól mindennap Kihozom magamból a legjobbat, Hogy megmutassam, mit jelentesz nekem, Mert ha te nem vagy mellettem, Ez az egész nem ér semmit.

Forest Gump tévedett: az élet nem olyan, mint egy doboz bonbon. Nem az élet olyan, hanem az orvosok. Sosem tudhatjuk, mit kapunk a dobozból: egy eleven, életvidám, de tapasztalatlan zöldfülűt, akinek meg sem száradt a diplomáján a tinta, vagy egy harcedzett, mindentudó veteránt, akinek most jár le a huszonnégy órás ügyelete.

Ahhoz, hogy az ember felálljon a padlóról, előbb el kell esnie, és le kell horzsolnia a tenyerét meg a térdét.