Emily Bronte

A halottak minden emléke értékes marad, ha jelentettek valamit számunkra életünkben.

Ő nem ember (...), és nincs joga irgalomra. Neki adtam a szívemet, ő elvette, összetörte, s engem félholtan dobott el magától. Szívével érez az ember(...), s mivel ő összetörte az enyémet, nem tudok érezni semmit irányába.

Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót és ne tetszelegj a könyörületességedben, hogy ezt a hajlékot nyújtod át nekem kárpótlásul.

Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.

A zsarnok elnyomja rabszolgáit, és ők mégsem ellene fordulnak, hanem azt tiporják el, akik alattuk állanak.

Aki gőgös, önmagát kínozza!

Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. Az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni.

Ez a roskatag börtön az (...), ami miatt leginkább szenvedek. Már túl soká tartott rabságban. Alig várom, hogy kiszabaduljak egy fényes, boldog világba, és ott maradhassak mindörökké, hogy ne csak könnyeimen át láthassam, és ne csak egy fájó szív falai mögül sóhajtozzam utána, hanem vele lehessek és benne, mindörökké.

Ha menni kíván, megteheti. Jelenlétének terhe sokkal nagyobb, mint az élvezet, amit a kínzása nyújt.

Te (...) magamra hagysz, én pedig örökre ott maradok. Jövő tavasszal majd megint arra vágysz, hogy itt legyek veled ebben a házban. És ha visszaemlékezel erre a napra, rájössz, hogy boldog voltál.

A jó szív megszépíti az arcot, fiacskám. (...) És a rossz a legcsinosabb pofikat is csúfabbá teszi a csúfnál.

Észrevetted azt a két barázdát a homlokodon, és hogy a vastag szemöldök középen lekonyul, ahelyett, hogy fölfelé ívelne? És alattuk azok a fekete csillogó démonok mélyen megbújnak gödrükben, és sunyin leselkednek kifelé, ahelyett, hogy bátran kitárnák ablakukat a világra? Tanuld meg elsimítani a komor ráncokat, nyíltan fölemelni a pilláidat, és bizakodó ártatlan angyalokká változtatni a fekete démonokat, akik nem gyanakszanak és kétkednek folyton, hanem mindenkiben barátot, nem pedig rögtön ellenséget látnak. Az arckifejezésed ne legyen olyan, mint a gonosztevőé, aki tudja, hogy kiérdemelte a csapásokat, mégis az egész világot, nem csak a szenvedései okozóját gyűlöli.

Furcsa, hogy a megszokás mennyire befolyásolja az ízlésünket és a gondolkozásunkat: sokan el sem tudják képzelni, hogy létezhet boldogság a világtól teljesen elzárva.

Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk egymástól; ez lehetetlen.

Becstelenség és erőszak kétélű fegyver: néha súlyosabban sebzi meg a hozzá folyamodót, mint az ellenséget.